A szarvasok háreme - Magyar írók vadászelbeszélései

"Kutyáink, Diana és Vadász messze elkalandoztak az első felvett nyúllal, s távolról hangzó csaholásuk, melynek csengését elvette a dombokat borító hó lágysága, nyári délutánokon hangzó könnyed légyzümmögéséként verődött hozzám. Az éjjel hullott friss hó fehérségétől megbabonázott hegyek szinte döbbenetes némasággal bámultak egymásra. A meleg hótakaróval borított borókabokrok álmodozva aludtak, itt-ott fehér köpönyeges, égbe nyúló fenyőóriás állt őrködve felettük. A roskoványi domb irányában - mintha csak a hóban úszna lassú szárnycsapásokkal - egy  barna tollú ragadozó tartott rendes őrhelye felé, s mikor a fenyőfa tetején lebegve elhelyezkedett, ebbe az eseménytelen várakozásban mintha egy történet ért volna véget. Aztán előbukott a nap. A havas vidéket hirtelen fénycsíkok és kékes árnyékok futották végig. A csúcsok mintegy varázsszóra vakítóan emelkedtek ki a vonaltalan fehérségből. Valami édes bizsergés rázta meg a tájat a nap meleg csókjai nyomán, s halk csilingelés támadt, mikor a sugarak ezrei széjjeltöredeztek a hókristályok tűhegyein. De ezt inkább látni, mint hallani lehetett. Majd a piciny napsugarak halk kacaját hallgattam, amint búvócskát indultak játszani a hóköpönyeges borókabokrok közt, s amint ide-oda szökkeltek egymást kergetve, parányi kezük érintésére apró hólabdák indultak meg a hókupacok oldalán. Ragyogott minden, csak a távolabbi fenyvesek néztek komoran farkasszemet egymással. Ők nem értékelték a sok szépséget, ami egy napsugaras téli délelőtt mozdulatlanságában rejtőzik. A Mardunya-hegy felől halk zene szűrődik felém. Ott kopó hajt. Vadászik valaki. Kérdőleg pillantok apám felé. A domba aljában állt már egy félórája mozdulatlanul, puskával a hóna alatt a térdig érő hóban. Mint egy bronzszobor márványtalapzaton. A hangra figyelt, majd felém nézett, s megindult fel a dombon hozzám."