Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág 1918-1956. I-III.

"Változékony, kora tavaszi idő volt. Hol ritkás köd borult a tájra, és a híg sár egyhangúan cuppogott a csizmánk alatt még a szilárd műúton is, hol kitisztult az ég, s az erejében még bizonytalan sárga nap szelíden melengette a hótól csaknem teljesen megszabadult dombokat, és áttetsző fénybe borította a világot, melyet el kellett hagynunk, hol meg ellenséges szélroham támadt, és a fekete felhőkből havat zúdított ránk, mely szinte maga sem volt fehér, hidegen csapkodta az arcunkba, a hátunkba, a lábunk alá, átáztatva köpenyünket és kapcánkat. Előttem hat hát, folyton ugyanaz a hat hát. Épp elég időm volt, hogy nézzem, nézzem azokat a göcsörtös, ronda SU-bélyegeket meg a német hátán a fénylő fekete szövetet. Lett volna időm arra is, hogy végiggondoljam elmúlt életemet, és felfogjam, hogyan élek most. De nem voltam rá képes. Már a fejemre ütöttek a bunkósbottal – mégsem kaptam észbe. hat imbolygó hát. Sem helyeslés, sem elítélés nem látszott rajtuk. A német hamarosan elfáradt. Egyik kezéből a másikba vette a bőröndöt, a szívéhez kapott, mutogatta, az őrnek, hogy nem bírja vinni. Ekkor a párja, az egyik hadifogoly, aki Isten tudja, miket tapasztalt meg nemrég a német fogságban (talán némi irgalmat is) – önként átvette a bőröndöt, és ő vitte tovább. Vitte aztán a többi hadifogoly is, ugyancsak a konvoj parancsa nélkül. Aztán megint a német. De én sem. És senki nem szólt hozzám egy szót sem. Egyszer összetalálkoztunk egy hosszú, üres szekéroszloppal. A kocsisok érdeklődéssel méregettek bennünket, némelyik fel is ugrott a szekéren, és ágaskodva meresztgették a szemüket. Hamarosan rájöttem, hogy élénk érdeklődésük és haragjuk nekem szól – én ugyanis élesen elütöttem a többiektől: a köpenyem új volt, hosszú, rám volt szabva, a parolijaim még nem voltak letépve, az előbukkanó napfényben talmi aranyként izzottak a le nem vágott fémgombok."