Arany János: Toldi - Toldi szerelme - Toldi estéje 1882.

"Még így sem sokáig tartott szunnyadása: Elrebbenté Miklós csendes kopogása; Felriadt az asszony, mihelyt meghallotta, De Miklós előre így bátorította:
„Édes anyám asszony, ne féljen kegyelmed: Nem hozok a házra semmi veszedelmet, Jóllehet hogy éjjel járok, mint a lélek, De ha nappal jőnék, tudja, megölnének.'
Nem is félt az özvegy, a mint ezt hallotta, Karjával a fiát általszori tóttá, Egy fillér kis darab, de annyi hely sincsen, Hová az orczáján csókvetést ne hintsen.
„Jaj, hát látlak ismét! be sohse' gondoltam, Majd kétségbe estem, érted majd megholtam, De Istenem! minek beszélek oly nagyon: Bátyád urad itt a másik házban vagyon."
Ennyit mondott anyja; többet nem is szólna, Ha mindjárt a széles Hortobágyon volna, Ott is úgy ölelné, szíve elfogódnék, Szája hosszú néma csókra kulcsolódnék.
Érzi Miklós, hogymint reszket az ölében, Tán lerogyna, ha ő néni tartaná szépen; Pedig ő is szörnyen meg vala indulva. Nem is felelt mindjárt, csak jó idő múlva.

Tartani akarta magát, de hiába! Mintha tűt szúrnának orra czimpájába. Vagy mintha alatta reszelnének tormát. Tekerő nyilallást érze olyan formát.
Megáradva hulla könnye két szemének, Az ábrázatjára kedves szelőjének, S mint mikor két hegyről összefut a pajak, A kétféle könnyek egybe szakadtának.
Végre szivét Miklós megkeményítette, Szemét anyja őszes hajáloz értette, Összeszedte magát s fölegyenesedvén, Valahogy erőt vett ríni Taló kedvén.
És szólott anyjához következő szókkal: „Hagyjon fel kegyelmed kicsinyég a csókkal. Szakmány módra van. rán mérve minden óra: Jöttem kegyelmedhez búcsuzó' szóra.
„Nem remélem, hogy itt maradásom legyen György miá, kit Isten akárhová tegyen;
Végre még gyilkosa lennék, attól félek.....
Nem! az soh'sem leszek -- arról nem beszélek, —
Hanem annyit mondót: ne búsuljon kelméd; Vesse ki szivéből azt a nagy félelmet: Nem azért megyek el, hogy vissza ne jőjek. Hiszem a teremtőt, még addig nem öl meg."