Benedek Elek: Világszép Nádszál kisasszony

"Hanem azt már csakugyan nem tudta a szegény katona, hogy a szabólegény maga a király, aki szabólegény képében járt-kelt országban, hadd lássa, hogy s mint vannak a népei.
Ott mindjárt összeadták a leányt a katonával, a szabólegény pedig elment a feleségével, otthagyta a fiatalokat a csárdában.
De a leány a világért sem mondta vola meg, hogy ő ki s mi, azt hitte a katona csakugyan a szabólegény leánya.
Na, eltelik a nap, eltelik az éjszaka. Hát reggel jön a szabólegény, akarom mondani a király, hatlovas hintón. Utána egy másik hatlovas hintót hoz a katonának szép aranyos ruhát, hadd öltözzék fel belé.
Ámult-bámult a katona, nem tudta elgondolni, hogy mi történik vele Ahogy felöltözik a szép aranyos ruhába, felültetik a hintóba, melléje a feleségét. De a katonának cudar rosszkedve volt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy pompával bizonyosan vesztőhelyre viszik, amiért levágta a tizenkét betyár fejét.
Eleget cirókálta-marókálta a felesége, biztatta, hogy ne legyen olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő: szomorú volt a katona, szavát sem lehetett venni.
Egyszer aztán megérkeznek a király udvarába, fölmennek a palotába. S hát ott már állott a nagy lakodalom. Ott volt a sok herceg, gróf s báró, várták a vitéz katonát. Most már ő is megtudta, hogy kinek a veje.
A király mindjárt neki akarta adni az egész királyságát, a fejébe akarni nyomni a koronát. De a vitéz katona azt mondta:
- Nem kell most nekem, édesapám, sem ország, sem korona. Csak azt a regimentet adja a kezem alá, amelyiknek a generálisa eltagadta a pénzeméi,
Hiszen ezt jó szívvel adta a király, hogyne adta volna. Na, volt is aztán kínja a generálisnak. Még ma is vakarja az ötven bot helyét, ha meg nem halt."