Bernhard Schlink: A felolvasó

"Miért keseríti meg a boldog házas évekre való visszaemlékezést, ha kiderül, hogy a másik félnek egész idő alatt szeretője volt? Azért, mert ilyen helyzetben nem lehet boldog az ember? De hát boldog volt! Némelykor azért nem megbízható az emlékezés a boldogságra, mert a befejezés fájdalmas volt. Mert a boldogság csak akkor igazi, ha örökké tart? Mert fájdalmasan csak az végződhet, ami fájdalmas volt, tudattalanul és fel nem ismerten? De mi is az a tudattalan, fel nem ismert fájdalom?
Visszagondolva azokra az időkre, magam előtt látom önmagamat. Viseltem az elegáns öltönyöket, amelyek egy gazdag nagybácsi hagyatékából származtak és nekem jutottak, és hordtam hozzájuk a cipőket; a fekete és barna, fekete és fehér betétes, finom, vadbőrből készült cipőket. Túlságosan hosszú volt a lábam és a karom, nem az'öltönyökhöz, amelyeket anyám rám igazított, hanem a mozgásom koordinálásához. Olcsó, filléres modell volt a szemüvegem, borzas mopszlifrizurát viseltem, és azt csináltam, amit akartam. Az iskolában nem voltam se jó, se rossz; azt hiszem, sok tanár észre se vett igazán, mint ahogy az osztály hangadó diákjai sem. Kinéztem, nem tetszett, ahogy öltözködtem és mozogtam, amit csináltam és amennyit értem. De rengeteg energia szorult belém, és nagyon hittem, hogy egy napon majd szép és okos, tekintélyes és irigyelt ember leszek, és milyen nagy várakozással tekintettem az új emberekkel és helyzetekkel való találkozások elé.
Vajon ettől vagyok szomorú? Akkori igyekezetem és hitem és az élet ígérete, amely soha, de soha nem teljesedett be? Némelykor ugyanezt az igyekezetet és hitet látom gyerekek és tizenévesek arcán, és ugyanazt a -szomorúságot érzem, mint amikor önmagámra emlékezem vissza. Vajon ez a szomorúság lenne éppenséggel maga a szomorúság? Ez fog el bennünket, amikor visszatekintve darabokra törnek a szép emlékek, mert a felidéződött boldogság nem csupán a helyzetből, hanem egy be nem tartott ígéretből merített?"