Berzeviczy Albert: Itália - Úti rajzok és tanulmányok

"Ünnepelt hitszónokokat a mi korunk is ismer s gyakran csodálatával jutalmaz, de próbálnák mag csak ezek egy szent beszéd áhitatos meghallgatásán kívül egyéb követelményekkel is lépni íöl híveikkel szemben, próbálnák meg őket arra szólítani föl, hogy az anyagi jólétet önként cseréljék föl a nélkülözéssel: vajon hányan követnék őket ezen az úton? Igaz, hogy ma e tekintetben a valódi példaadás is hiányzik, míg Szent-Ferencz és társai nem csak hirdették a földiekről való lemondás elvét, hanem önmagokra kérlelhetetlen szigorral alkalmazták is, és ha föltételezhetjük is nálok egy nemét a szintén emberi s tehát gyarló becsvágynak s talán hiúságnak, mely küldetésük sikere mellett hírnévre, a halál utáni dicsőségre vonatkozott, nem bizonyítéka-e ez is vallási meggyőződések erejének és őszinteségének, mely a múló élet örömeinek föláldozását követelte a halál utáni örökké tartó jutalom fejében? Akármint ítéljünk ma tanaikról, kárhoztassuk bár az ascetismus őrjöngéseit, a szemlélődő szerzetesi életnek a társadalmi munka szempontjából való meddőségét s még inkább a kolduló szerzetrendek működésébe egy időben beférkőzött durva visszaéléseket: az az egy tagadhatatlan, hogy magok a nagy szerzetalapítók életökkel és halálokkal pecsételték meg tanaikat; és ha nem is tekintjük a középkori monachismusnak azokat a nagy érdemeit, a melyeket az emberszeretet erényeinek gyakorlása s a kultúra emlékeinek egy sivár korszakon való átörökítésével szerzett, vajon tagadásba vonhatjuk-e, hogy szigorú életelvének követése sokaknak oly megnyugvást és boldogságot szerzett, a minőt a lázas munka és élvhajhászat korában minél kevesebben tudnak igazán megtalálni? Tisztán érzelmi szempontból tekintve van kétségtelenül valami utólérhetetlen magasztosság az őszinte lemondás igénytelenségében, a mely fölötte áll a világ minden dölyfös hatalmának és hivalkodó dicsőségének."