E. H. Gombrich: A művészet története

"is, hogy a művészet sorsát szívükön viselő emberek már nem azért látogatták a kiállításokat és a műtermeket, hogy pusztán a mesterségbeli tudás nyomait kutassák - hiszen az már olyan gyakori volt, hogy nem vonzotta a közönség érdeklődését -, hanem azért, hogy kapcsolatba kerülhessenek a művészet révén olyan emberekkel, akikkel érdemes szót váltani; olyanokkal, akik bizonyságot tettek megvesztegethetetlen őszinteségükről; művészekkel, akik nem elégedtek meg kölcsönvett hatásokkal, akik egy ecsetvonást sem tettek volna saját művészi lelkiismeretük beleegyezése nélkül. És ebből a szempontból a 19. század festészete lényegesen különbözik az eddig tárgyalt művészettörténeti korszakoktól. A korábbi időkben rendszerint a kimagasló tudású mesterek kapták a legfontosabb megbízatásokat, ami persze csak tovább növelte hírnevüket. Gondoljunk Giottóra, Michelangelóra, Holbeinre, Rubensre, vagy akár Goyára. Persze, fordultak azért elő tragédiák is, nem minden művészt méltányoltak képességeinek megfelelően; mindent összevéve azonban elmondhatjuk, hogy a művészek és a közönség többnyire egy véleményen voltak, és így közös nézeteket vallottak a művészi kiválóság mércéjéről is. Valóban mély szakadék csak a 19. század folyamán nyílott a „hivatalos" irányzatot művelő sikeres művészek és a nonkonformisták között, akiket többnyire csak haláluk után kezdtek méltányolni. Különös, paradox helyzet alakult ki. Ma már a művészettörténészek is csak keveset tudnak a század „hivatalos művészetéről". Igaz ugyan, hogy egy és más produktumát csaknem mindnyájan ismerjük: a híres emberek köztereken felállított szobrait, a középületek falfestményeit, a templomok színes üvegablakait, de általában olyan végérvényesen idejétmúltnak érezzük őket, hogy nem pazarlunk rájuk több figyelmet, mint a régimódi szállodák társalgóit díszítő, egykor híres festmények után készült metszetekre. Könnyen megeshet, hogy egyszer majd újra felfedezik ezeket a műveket; képesek lesznek különbséget tenni a silány és a valóban'értékes alkotások között. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem egytől egyig olyan sekélyesek, konvencionálisak, mint ahogy ma hisszük. Erősen valószínű azonban, hogy a nagy forradalom hatására örökre megváltozott a Művészet mint olyan tartalma, és a 19. századi művészet története soha nem lesz már azonos a korszak legsikeresebb, legjobban fizetett alkotóinak történetével. Sokkal inkább néhány magányos művész története; olyan embereké, akiknek volt bátorságuk, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak, akik bátor, kritikus szemmel tették mérlegre a konvenciókat, és új lehetőségeket teremtettek művészetük kibontakoztatására."