Emile Zola: A hajsza

"Az emeleti ablakok előtt vékony kovácsoltvas korlát volt, mely mögött látni lehetett a hatalmas ablaknyílások erős, barna fakereteit s apró, zöldes üvegszemeit. Odafönt, a tetőszobák előtt, a tető megszakadt, csupán az eresz folytatta útját, hogy az esővizet a lefolyócsövekbe vezesse. Még fokozta a homlokzat rideg csupaszságát a fatáblák és zsalugáterek tökéletes hiánya, mivel napfény egyetlen évszakban sem érte e sápadt és bús köveket. Tiszteletet parancsoló külsejével, polgári szigorával ünnepélyesen szunnyadozott a homlokzat a környék áhítatos csöndjében, az utca magányában, melyet soha nem vert föl kocsizaj.
A palota belsejében négyszögletes, árkádos udvar volt, a Király tér kicsinyített mása, hatalmas kövekkel kirakva, ami teljessé tette a kihalt ház kolostori jellegét. A kapualjjal szemközt egy kút - félig elmosódott oroszlánfej, melynek" csak tátott torka látszott - ontotta egy vascsövön ᣠsúlyos és egyhangú vizét a szélein fényesre kopott, mohától zöld medencébe. A víz jéghideg volt. A kőkockák között fűszálak nőttek. Nyáron be-besiklott egy-egy vékonyka napsugár az udvarba, s e ritka látogató kifakította délen a homlokfal egyik szögletét, míg a mogorván sötétlő másik három szárnyat márványosan erezte a penész. Itt, ennek az udvarnak a mélyén, mely hűs és néma volt, mint egy kút, s amelyet fehér téli fény világított meg, úgy érezte magát az ember, mintha ezer mérföld választaná el attól az új Párizstól, ahol a milliók tobzódása közben lángoltak a forró gyönyörök.
A palota lakosztályaiban is az udvar bús nyugalma és hideg ünnepélyessége honolt. Széles, vaskorlátos lépcsőn lehetett feljutni, melyen a látogatók lépése és köhé-cselése úgy visszhangzóit, mint a templom boltozata alatt; hosszan sorakoztak egymás után a tágas, magas termek, melyekben szinte elvesztek a sötét, vaskos, ódon bútorok; a félhomályt csupán a kárpitok emberalakjai népesítették be, melyeknek nagy, fakó testét alig lehetett látni."