Eötvös Károly: Magyar alakok, 1909.

"Néhányan sürgették a visszavonulást.
Szalay azt felelte a sürgetésre:
— Fiaim, utolsó emberig kell e helyet védelmeznünk s még vagyunk hozzá egynéhányan. A ki utolsónak marad: csak annak szabad visszavonulni.
A halálig kimerült legénység még elnevette magát. Hát hiszen a kapitánynak igaza volt.
A következő éjen az orosz vadászok és árkászok átlopóztak a szoroson, nyomukban áthatolt egy csomó kozák és dsidás s harmadnapra hajnalban a kis csapat honvéd körül volt véve.
Nem adta meg magát, harczolt utolsó emberig. Az utolsó volt maga a vezénylő liszt Szalay. Összelőtték, összevágták, száz sebből vérezve eszméletlenül dőlt össze egy szikla tövében.
Bizonyára az volt utolsó gondolata, bár sohase ébredne fel többé.
Kassán a katonai kórházban tért magához. Valami jószivű orosz orvos még életet látott benne és csak úgy kíváncsiságból kísérletet tett vele, ha vajjon megmenthetné-e? A kísérlet sikerült, az ifjú honvédtiszt élete megmaradt, de mindkét kezének s mindkét lábának használatát örökre elvesztette.

Húsz év múlt el e történet óta. A csonka hős ott élt Nagy-Kőrösön s ki nem mozdult onnan. De társalgott és olvasott folyton s figyelemmel kísérte a világ eseményeit s országunknak, nemzetünknek haladását.
Élénken érdeklődött a főváros épülése, szépülése iránt s szemén az örömnek fénye csillogott, midőn a hírlapokban a főváros tündérszépségeit olvasgatá.
Hiszen ő Budavár ostrománál látta utoljára igazán a fővárost, akkor pedig tűz és bomba és szuronycsattogás és győzelmi zaj és zászlók lobogása kötötte le a figyelmét s nem az utczák és paloták czifraságai.
A lánczhid egészen kiépült. A Duna gyönyörű kőpartok közé van fektetve, mint az úri csecsemő a szép bölcsőben, óriási hidak épülnek a Margitszigetnél is, a tábori kórháznál is. Egyes utczák szépsége vetekedik Bécscsel és Párissal. Mily szép a Vigadó, mily gyönyörű az akadémia palotája! Most már az Üllői út se sáros és homokos többé, hanem végig kövezett gyönyörű utcza palotákkal gazdagon beültetve. A király is Budára jön lakni, a várkert is új és szép, a Margitsziget tűndértanya és a Dunasor palotáinak nincs párjuk az egész világon. Száz gőzös szeldeli a Dunát s a korzó mindennél szebb, a mit csak el lehet képzelni. Palotái szépek, fái árnyékosak, sétánya fényes és sima, másutt még a templom padlata sincs oly szép és oly drága.
A csonka hős szive melegen dobogott az ország ifjú szép fővárosáért, mint a vőlegényé szép menyasszonyáért. Ellenállhatatlan vágy szállta meg szivét, hogy meg lássa Budapestet. Nem akart addig meghalni, míg e vágya nem teljesül."