Fekete István: Ballagó idő - Életrajzi regény

Hát ilyen emlékeim is vannak a Nádasdi-erdőből... de ezeken túl már szomorú emlékeim nincsenek. Csak vidámak, békések, boldogok, felelőtlenek, amikor a nagyvakáció szabadságossága majd szétrobbantotta szívünket.
Egy kicsit szomorkodtunk ugyan akkor is, amikor egy beteg őzgidát találtunk, amelynek a tüdejével lehetett valami baj, mert erősen hörgött, amikor megfogtuk, de hogy mi lehetett a baja, ma sem tudom. El is eresztettük, mert ugyan mit kezdhettünk vele? Csodáltam ugyan, hogy az anyja felnevelte, mert a vadak világában könyörtelen parancs: pusztítani a pusztulót, még ha a saját véréről is van szó. A kotlós agyonvágja beteg kiscsibéjét, a vadmadár kilöki a fészekből az elmaradt fiókát, de legalábbis pusztulni hagyja, mintha ősi, íratlan parancs lenne: pusztítani a pusztulót, hogy az élőknek több hely maradjon a fészekben és több élelem.
Antival való kalandozásunkban azonban sokszor társunk volt Gyula bátyánk is, akiről és családjáról bővebben kell megemlékeznem. Ez a család állt: Netti néniből - aki Gyula bátyám édesanyja volt -, Imre bácsiból - aki Netti néni testvére volt, nyugalmazott plébános - és természetesen Gyula bátyánkból, aki jogot végzett ugyan, de nem doktorált, és semmiféle állást nem vállalt. Furcsa és nagyon zárkózott együttes volt ez a három ember, ahol a főnök Imre bácsi volt, aki nyugodtan kérhette volna felvételét a „néma barátok" közösségébe, mert vagy egyáltalán nem beszélt senkivel, vagy két szóval intézte el a szóbeli érintkezést. Különálló szobájába - amelyet maga takarított - nem engedett be senkit, de nem is kívánkozott be senki. Egyébként Netti néni és Imre bácsi nagyapám - vagy ahogy Göllében mondták sokkal magyarabban és sokkal értelmesebben: öregapám - testvérei. Dédapámat én nem ismertem, csak öt gyérekét: nagyapámat, Netti nénit, Mari nénit, Imre bácsit és János bátyámat, aki a családban egyszerűen Sinyi névre hallgatott. Sinyi foglalkozása... hogy úgy mondjam, nehezen lenne körülírható, tehát jobb, ha világosan megmondom: csavargó volt. Amikor én megismertem, már galambősz, de örökvidám, vén legény, az utak és a mesz-szeség szerelmese, aki tavasszal „felkötötte a bocskort", és késő ősszel jelentkezett, rendesen Mari nénéméknél, akinek az ura, István bácsi molnár volt, és nem számított, hogy tizenhármán vagy tizenöten eszik a kenyeret.
Mari nénéméknél ugyanis tizenegy gyerek volt, mert sajnos - mondta Mari néni -, az utolsó ikrekből az egyik elpusztult...
Sinyi bácsit majd talán valahol később veszem elő, mert kiesem a kerékvágásból, ahol egyelőre Imre bácsinál tartunk, a majdnem vagy talán egészen remete papnál, akinek szobájába egyszer beleskelődtem, amikor Bécsi Márton kanonok úrral sétáltak az utcán, és kizárólag latinul beszélgettek.
A szoba meghökkentően sivár volt, és nem is nagyon rendes. A meghökkentő egy hatalmas feszület volt a fal mellett, térdeplővel, amelyen jól látszott, hogy a térdeplő itt nem cifraság, mert a térdek koptatását a zsámolyon jól lehetett látni. A másik fal mellett egy közönséges katonaágy volt, szürke pokróccal leterítve, egy kis éjjeliszekrénnyel az ágy fejénél, amelyen könyvek voltak és egy gyertyatartó kis csonkgyertyával.
A harmadik fal mellett durva polcok a fal egész hosszában, rengeteg könyvvel, s az ablak mellett lehetett látni egy ruhásszekrényfélét egyik oldalon, a másik oldalon pedig egy mosdót, amilyen nálunk a konyhában volt a cselédek számára."