Fekete István: Éjfél után

"Ez a kis Duna-sziget egyetlen erdő, amelyet a közepén nyiladék  vág keresztül. A nyiladék két oldala most fekete fal, a gyalogutat benőtte a fű, a levegőben csak a füvek, fák és a korhadás tiszta illata. Ez megnyugtató, tehát minden különösebb óvatosság nélkül besúrlódik a bokrok közé, s csak egy-egy ágpattanás jelzi útját, amelynek az öreg tölgy mellett vége szakad. Lassan világosodik, s a vén tehén csak áll. A fű itt majdnem vállig ér, s a bokrok alacsonyabbak, mert ide csak délben süt be a nap. A part felől egy ijedt fácánkakas kiabál, ami azt jelenti, hogy a tavalyi rókacsalád valamelyik tagja megúszta a telet. A fa egyik ágán ekkor valami nagyon halk kapargáló mocorgás hallatszik. Igen, a régi mókusfészek peremén ott ül a tavalyi nagy erdei fülesbagoly, és amikor egészen kivilágosodott, egy harkály kezdett dobolni a legmagasabb ágon. Mindez együttvéve: a hely, az idő, a hangok és a hasában vonagló mozgás a tavalyi, az azelőtti és a mindenkori szülést jelentették. Kicsit tipródott a fa mellett, a kisszobányi tisztáson, megszaglászta a lába alatt az avart, forgolódott maga körül, mintha ágyat rakott volna, aztán simán hasra ereszkedett. Valahol a nagy Dunán ekkör bődült egy hajó, a harkály piros hordársapkájában rikkantva vágott a hajnali erdőnek, a vén tölgy rücskös kérgén a hangok titokzatos karavánja is elindult, s egy csapat apró réce sziszegve sustorgott el az erdő felett. Az öreg tehenet most csak felülről lehetett volna meglátni, úgy körülvette a vadászkendernek nevezett hosszú száraz gaz, és mivel a hátán érezte, hogy valaki nézi, hát felnézett egyenesen a bagolyra. - Látlak Hu - mondta a szeme rebbenés nélkül -, bár nem szerettem, ha néznek... A bagoly olyan vékonyra húzta magát, mint egy ágdarab, és kettőt pislantott. - A fiak nemsokára repülnek, tele van velük a fészek - ásított, és becsukta a szemét, mert az ilyen kívánságot tiszteletben kell tartani; aztán a vastag törzs mellé tipegett, és eltűnt az ág hónaljában."