Fekete István: Fészekrablás

"A fiatal vércsepár már március első napjaiban megérkezett. Nászúton voltak, de ők ezt nem tudták, azért normálisan viselkedtek. Végigrepültek a folyóparton, kicsit sivalkodva a belső jóérzéstől - mert szívükben s az egész tájon szétömlött a tavaszi ragyogás -, de egy helyen megálltak a levegőben.
- Nini - mondta a menyecske.
A fiatal férj nem szólt semmit, csak lekeringett a vén nyárfára, annak is egy csonka ágára, melyen két fészek volt. Egy nagy és egy kicsi. A nagy, majd kétméteres karimával a törzs mellett, a villában, a kicsi valamivel följebb az ágon, de majdnem összeértek.
Leült a két kis vércse a kisebbik fészek mellé, és jól megnézték a helyet, a környékét, a vizet, mindent. De valahányszor a nagy fészekre néztek, szemük aggodalmasan hideg lett. Azután felröppentek, vadásztak egy kicsit, és újra visszaszálltak. Ülték, néha egymásra néztek, s belül tanakodtak. Egy napon aztán a feleség vijjogott egy nagyot, mintha azt mondta volna:
- Egy életem, egy halálom, itt akarok fészkelni, ha az a másik fészek magáé a szakállas saskeselyűé, akkor is - s azzal hozzálátott a kisebbik fészek rendbehozatalához, ami nem volt nagy munka.
Éppen készen lett az egyszerű kárpitozással, amikor nagy árnyék úszott el felette, de abban a pillanatban megérkezett a férj is. Szinte úgy zuhant a fészek mellé.
- Itt vannak, ezeké a nagyobbik fészek — mondta szeme aggódva, de harciasán villogva egyszerre, a magasból pedig nyugodtan lekeringett két gólyamadár.
A vércsék felrebbentek, izgatottan visítoztak a fa felett, a gólyák pedig hátrahajtották nyakukat, és kelepeltek két szép verset. A kelepelés száraz, nyári visszhangjára a vércsék elhallgattak. A kelepelésben nem volt semmi fenyegető, semmi rossz, ezért a vércsék leszálltak a fa csúcsára, és nézték a gólyákat. A gólyák erről nem vettek tudomást. Ezek után a vércseasszony leszállt a fészek mellé.
- Az én fészkem - visította, míg a férj harcias repülőmutatványokat végzett a levegőben."