Fekete István: Hajnal Badányban

"Karácsony előtt az enyhülés megállt, s a régi, megroskadt hóra új pelyhek kezdtek szállingózni. A szél megint északira fordult, s a fagyos ágak közt hideg zengéssel muzsikált a télnek, akiről mindenki azt gondolta: elmenőben van.
Az előestén a házak kéményei s a szabad tűzhelyek ünnepi füstöt leheltek az alkonyaiba, s a kutyák csillogó szemmel ültek a konyhák előtt.
A faluban betlehemesek jártak, láncos botjukat vidáman zörgették a kis szobák frissen tapasztott földjén. Az ünnepi vacsora alá fehér abrosz került, a kalács szaga puhán lengett a kamra felől, s amikor besötétedett, pisztolyok durrantak az alvégen is és a felvégen is, mintha egymásnak válaszolgattak volna.
Ajtók csattantak, néha pislogó fények ugrottak ki a hóra, és valahol nevetés hallatszott, lassan hunyt el a levegőben, amelyet mintha maga a békesség tartott volna tenyerén.
Az erdő még halkan suhogott egy darabig az estében, de aztán ellustult a szél, felszállt a köd, s a csillagok fénye ott villogott a fák koronájában.
Ilona már korán lehozta a vacsorát Mátyásnak, mert a komaasszonyát ment meglátogatni, Tallós pedig Sáfárhoz ment vacsorára.
Mátyás egyedül maradt.
Megette a vacsorát, s csak hogy tegyen valamit, kitakarította a szobát. Hallotta, hogy a faluban durrognak a pisztolyok, és a más esték kínzó vergődése helyett valami puha fájdalom sóhajtott körülötte, amely olyan volt, mint gyermekkorában az árvaság megértése. Sehol senki; akit szeret, az is messze. Régi karácsonyok jutottak eszébe, a ködbe fakuló otthon, amit elnyelt az idő. Anyjára már nem emlékezett, de szinte hallotta apja elaprózott köhögését, amint bejött a szobába, és maga mellé ültette Matyit. - Tudod-e, kisfiam, milyen nap van ma? Mátyás tisztán emlékezett mindenre, és most, hogy az asztalra könyökölve a mécs lángjába néz, szinte érzi maga mellett apja nehéz lélegzését.
És érzi a fenyőszagot is, mert kis fenyőfát hoztak a házba, diós kalácsot tette alá, és apja odaült imakönyvével, mert ott égett a mécs is.
„Elmúlt. Minden elmúlt" - mondja Mátyás magában, és arra gondol, hogy jó lenne, ha imakönyve lenne ilyen nagy ünnepen.
Emlékszik, el akarta kis batyujában hozni, de egy rokon asszonyság kivette a kezéből:
„Minek az neked? Ráérsz imádkozni, ha öreg leszel, mint mi."
Most aztán semmi. Az imádságot elfeledte, s az ünnep és a Jézus-várás csak körülötte jár, és ő nem tud szólni semmit.
Csak Panni lenne itt! Ő mindent tud. Imakönyve is van, és templomba is jár. Ilyenkor majd összeülnek, és ha ketten lesznek, ó, milyen igazi nagy ünnepek lesznek azok!
A holló csendesen korrogott.
- Te is ott leszel, Miska! A holló az ablakra nézett.
- Hallasz valamit? Nem jár ilyenkor az erdőn senki, Miska. S aki jár, azt még te se hallod.
De azért kifelé figyelt ő is, és a mécset a szokott helyére állította. Ekkor hallani lehetett, hogy halk, sebes dobogás közeledik."