Fekete István: Kísértés

"A nyár dús ragyogásában fíirdött az országút. Az őrt álló, nagy jegenyéknek levele se rebbent, és mozdulatlan, álmos volt a határ, csak egy vércse szitáit a levegőben, és egy ember ballagott komótosan valamelyik távoli falu felé, melynek csak a tornya látszott ki a búzamezők végtelen országából.
Ballagott az ember. Csizmája a vállán, kalapja a kezében, és fehér fején megállt csillogni a napsugár. Néha kék pipafüst szállt a háta mögé, néha rántott egyet szőrtarisznyáján, melyben dohány, bicska, kis zacskó cukor és egy nagy tok volt. A szőrtarisznya soha még ilyen tokot nem őrzött, mert a tokban oklevél volt és száz pengő. A százpengős olyan volt, mint minden százpengős, az oklevél pedig arról szólt, hogy Csellegi Máté negyven évig szolgált hűségesen mint magtáros egy gazdánál, és ezért a hűségért volt a pénz is meg az oklevél is, melyet maga a földművelésügyi miniszter úr írt alá, tudomást szerezve Csellegi nagy szorgalmáról és még nagyobb emberséges helytállásáról.
Szép ünnepség volt, amikor átadták az oklevelet, és ha erre gondol Csellegi, elmosolyogja magát, mint aki dolgát jól végezte, és megy a békés pihenés felé.
Ballag Csellegi Máté az országúton. Leányára gondol, akit évek óta nem látott, vejére és unokájára, akiket nem ismer.
Az út menti bokrokon gébicsek ültek, a távoli falu templomtornya mind közelebb jött, és Csellegi leült az árokpartra, hogy felhúzza csizmáit, mert várják már nagyon, és az ilyen első látogatást mégiscsak csizmában illik megtenni."