Fekete István: Téli berek

"Most már jártak voltak az utak. A faluban szennyesek is, de amint elfogytak a házak, látszott, hogy a falun túl még egyetlen új csapás nem vezetett. A község földjei a másik oldalon voltak, a vasútnak volt más útja is, így érintetlen úton, érintetlen tájon csúszott a szánkó és a kitárult messzeség szótlansága rátelepedett az emberekre is. De ez a messzeség most már nem volt mozdulatlan. Az úton kis búbos pacsirták szaladgáltak, az útmenti bogáncson stiglicek szedték a magot, magasan varjak szálltak, s közöttük  csókák rikkantottak néha, mintha enyhíteni akarták volna a fekete madarak komorságát. A bokrok hószoknyát eresztettek, a fák hajlásaiban megült a hó és néhol peregni kezdett, mintha a napsugarak fényes kis vonalzói érintették volna meg az ágakat. A somogyi dombok kékes láncán közel jöttek a távoli erdők, a berekben, távol, barnult még a nád, mint egy végtelen szérű, a Balaton jege úgy csillogott, nem lehetett ránézni és a Badacsony fehér teteje elveszett a magas ég fehérségében. Csak a csengők beszélgettek, az emberek nem. Az emberek ültek a szánon, ültek a tájban, ültek lassú gondolataik meleg ringásában. Ők nem mozogtak, csak a szánkó; a gondolatok nem mozogtak, mert az utasok mellé ültek, csak néha elmaradtak és más gondolatok szálltak a szánra, aztán ezek is elmaradtak, mint az álom. Tutajos már ötödször akarja mondani , hogy mindez csodálatosan szép, de minek mondja? Hiszen látja Matula is és látja Jóska bácsi is. Szép! De minek ezt mondani?  Ha nem éreznék, hogy szép, másról beszélnének. De nem szólnak, mert az ő nehéz, munkás életükben is ünnep a Szép és annál nagyobb az ünnep, minél szótlanabb. Aztán egyszerre elromlik minden. Két fekete pont válik el a mezőség peremétől, rohamosan nőnek és az egyik pont azt mondja: - Nyiff, nyaff, hau, hau, hau! - Azanyád! - mondja Matula és a sok gönc alól előhúzza a puskát."