Fésüs Éva: Csupafül 22 meséje

"Egyszer, egy mezei vasárnapon, sétálni mentünk drága jó nagypapával. Nagyon fontos dolog, hogy a nagypapa sokat sétáljon, mert a bal hátsó lábában egyszer benne maradt egy magyar vizsla foga-nyoma, és ha nem mozgatja eleget, akkor sajog.
Drágajó nagypapát ezért minden barázdában tisztelik. No, meg azért is, mert tavasszal ő szokott elnökölni azoknak az öreg nyulaknak a találkozóján, akik szerencsésen „megúszták" a nagy, őszi hajtóvadászatot.
Bizony!
Gondolhatjátok, milyen büszkén sétálok vele végig a Zabkörúton! Ő meg azért büszke rám, mert én vagyok az egyetlen fiúunokája.
— Mak-mak — mondta most is séta közben —, szeretném megérni, hogy mi lesz belőled, kisunokám!
Kihúztam magam:
— Vagy festőművész leszek, mint Húsvéti Fülöp, vagy híres feltaláló. Azt hiszem, inkább feltaláló, mert festeni nem tudok.
Tüskeböki, a süngyerek hangosan göcögve nevetni
kezdett, mert hogy el ne felejtsem, ezen a napon ő is velünk tartott. Mióta,megismerkedtünk, mindig. Jön.
Egy kicsit szégyellem, hogy folyton nedves az orra, pedig a mamája odacsomózza a zsebkendőjét a nadrágtartójára. A tüskéje is szanaszét áll, hiába fésülik meg szépre.
Nagyon mérges lettem rá.
— Hiába nevetsz! Azért is híres nyúl leszek! Ha megnövök, csupa csodálatos, nagy dolgot fogok tenni, nem úgy, mint mások.
, — Nono! — állt meg Drágajó nagypapa. — És'mi lesz az a csodálatos, nagy dolog?
— Hát... — kezdtem óriási lendülettel, de mindjárt el is akadt a szavam, mert egyelőre semmi sem jutott eszembe. Szerencsére éppen ebben a pillanatban került elénk Maradi bácsi, a házas csiga, és Drágajó nagypapa megfeledkezett a válaszomról."