Gyimesi György: Emlékezetes vadászatok

"A lövésem után sebzetten menekülő vad mindig önvádat támaszt bennem. Nem győzöm magamat (korholni a pontatlan lövésért, a vadnak okozott oktalan fájdalomért, na meg a trófea elvesztéséért. Gyakran még akkor sem múlik el keserű szájízem, amikor már a vad megkerült. Egy alkalommal azonban teljesen fölöslegesen idegeskedtem, és éltem át a szívből gyűlölt keresés minden keservét, nem a magam, hanem az imént említett Jóska „jóvoltából", és egy elhibázott-nak vélt őzbak miatt.
Hármasban cserkeltünk egy májusi hajnalon a heretáblák közé ékelődő akácosban, ahol a vadőr egy jó bakról tudott. Végigsétáltunk az erdőcskét átszelő ösvényen, és Jóska dugta ki elsőnek a fejét az akácost szegélyező kökénybokrok mögül. Amilyen óvatosan nyújtotta előre vaskos nyakát, olyan sebesen kapta vissza. Bak! — kerekítette hangtalan szólásra a száját, és sokatmondóan jobbra mutatott. Vendéglátóm a visszahúzódó Jóska elé tuszkolt, és én négykézláb kikúsz'tam a bennünket takaró bokor szélére.
A bak nem volt messze, az erdő szélén csipegetve lassan közeledett felénk. Minek lőjem, gondoltam, hadd jöjjön közelebb, és lövésre kész puskával vártam a legalkalmasabb pillanatot. Ekkor már nemcsak Jóska, hanem vendéglátóm is a nyakamra lehelt, szorosan mögém lapulva távcsövön figyelték a fejleményeket.
Nem kellett sokáig várniuk. A bak, alig lehetett már harmincöt lépésre, valami ízletes lomb után nyúlva a jobb lapockáját mutatta felém. Kihasználtam az alkalmat, dörxent a fegyver, a bak nagyot ugrott, be a bokorba, s meglepetésemre még sokáig hallatszott az erdőből távolodó csörtetése."