Herman Ottó: Erdők, rétek, nádasok

"Nyugatnak az eláraszott szigetség füzeseinek, nyárfáinak csak koronái dagadoztak ki az álló, csöndes árból, keletnek gyepes, töréses, sásos mocsárfüzes részletek váltakoztak, mint biztos jelei a mocsárvilág küszöbének. Hátratekintve a kovili pagony tölgyese látszott, fölötte nem kevesebb mint nyolc fehér farkú csonttörő sas keringett és vijjogott. Szóval a táj, a növényzet, a vizek váltakozó képe megfelet Közép-Európa leghatalmasabb folyamrendszere csomópontjának. A madárvilág első beköszöntője az íbiszek egy hosszú sora volt, amint folyton hullámzó, váltakozó láncban a szigetség fölött a töréses helyek felé lebegett – állhatott az vagy ötszáz példányból. Nemsokára egy gyepes felé közeledtünk . A tavaszi nagy áradat telehordta félig korhadó, óriási nyárfák törzseivel. A gyepes déli sarkán egy elhagyott, a vihar által megtépett halászkunyhó düledezett, itt-ott pedig a posványos, sásos ágak a gyepes széléig kifutottak. Ilyen ág végéről fehérlett felém az első fattyúkócsag – egyedül volt, tollazatának tiszta fehérsége szinte vakított. Elrendeltem, hogy az evezősök lapuljanak, a kormányos pedig lassan a madár felé hajtson. A vén kormányos mosolyogva jegyzé meg, hogy kár ezért fáradozni, mert látunk olyat százával. De már ki volt mondva, s így a madár felé tartottunk. Szépen bevért, s én mintegy negyvenlépésnyi távolságból célba vettem. A lövés eldördült, s ami erre következett, az leírni nem lehet. Zsivaj, robaj, akár valami zuhatag hangzott mindenfelől – valóságos madárfelhők keltek szárnyra. Egy hamurakásba dobott bomba, egy pelyvahalomba belekapó forgószél nem kergethet föl több hamvat, több pelyvát, mint ahány madár kerekedett föl a lövésre. Kurrogó, recsegő, fütyülő, sivító, hápogó hangok zűrzavara töltötte be a levegőt, s a fölkelt seregek sokáig gomolyagszerűen inkább kavarogtak, mint röpültek."