Jean-Pierre Montcassen: Az egyiptomi kéjnő

"Láttam egyszer Alekszandroszt, igaz, csak messziről, rendkívüli jelenség, erő és magabiztosság áradt belőle, ahogy táncoltatta fekete ménjét. Feszült szép karján az izom, fejének tartása királyi, de nekem túl zöldfülű, és valahogy a vörös hajával sem vagyok kibékülve. A tisztjei közül óhajtok megkaparintani egyet. Hephaisztón, Ptolemaiosz, Parmenion, egyikőjük egyszer combjaim között üdvözül.
Nem titkolom, kéjnő vagyok, tizenhat éves korom óta a testemből élek, minden, ami most vagyok, ebből eredt, izzasztó éjszakák kusza emlékei, csengő ezüstpénzek tömege, tündöklő ékszerek garmada élmények mirtuszkoszorújával övezve, szégyellni botorság volna. Milyen férfiakat ismerek? Ó, a férfi az férfi, jobbadán egyre megy, mégis érdemes megemlíteni nemzetiségüket, mert különbözőségek igenis vannak közöttük. Odaadtam magam _ egyiptomi, beduin, hamita, líbiai, numíbiai, arab, perzsa, zsidó férfiaknak. Hogy milyenek voltak az udvarlás izgalmában, a párzás révületében, a végjáték kábulatában, az ajándékozás pillanatában, elmondom. Sorban, a maga helyén és idején.
Ott hagytam el történetem szálát, hogy atyám papiruszkészítő volt, anyám a segítőtársa, munkájukból szépen megéltünk, jóllehet, háromtagú volt a családunk, más lett volna a helyzet, ha szüleimnek sok gyermeke van, mint az a Nílus mentén élő embereknél szokás. Hurbait város iparos negyedében éltünk, szilárd, tiszta házban, parányi udvarunkon datolyapálma lombosodott, liliom nyílt, a legfontosabb azonban az áztatómedence volt, amely a munkához elengedhetetlen. Hatéves koromtól én jártam anyámmal a nagy folyó pelusioni ágának árterére papiruszsásért."