Kodolányi János: Én vagyok

"Végtelen a csend, szellő sem suhog; álmatagon nyílnak és tűnnek a mély folyosók. Palota, amelyben nesztelen árnyak laknak; s egy néma, láthatatlan király uralkodik. A fényes világ semmiféle zöreje, zenéje, szava, tülekedése, jajgatása nem hatol ide; az árnyak hangtalanul libegnek, mint a lelkek.
Egymástól szabályos távolságban csinos kis fülkék mélyednek a falakba. Egykori lámpák helyei, füstjük megfogta a hófehér követ. Máshol hatalmas kockákat vágtak ki a sziklából, némelyik el sem vált egészen a faltól, némelyik magányosan áll, mint egy római szarkofág.
Adila kis fülkébe állítja a lámpát, büszkén, kissé rneghatottan nézi Jehudát, mintha otthonában látná vendégül. Aztán leül egy kőhasábra, csalókán mosolyog.
- Hol vagyunk? - suttogja Jehuda, mintha nem akarná fölébreszteni a mélyben alvó királyt vagy istent és udvari népét.
- Ezeréves palota ez vagy még régibb - felel az asszony eléggé hangosan, mint aki ismer itt minden zeget-zugot, s nem fél a lakóktól. - Beszélhetsz bátran, akár kiálthatsz is. Ugye szép? Én nem tudom, de azt mondják, Selomó kőbányája volt ez. Itt vágták a köveket, amelyekből az első Miskán épült. Az igazi. Arrafelé - s karjával bizonytalanul int - egy hosszúhosszú folyosó vezet a Miskán alá. Téglafal zárja be. Azt mondják, ott rejtette el Jirmijáhu Mósze szent edényeit, a Miskán kincseit és a szent Ládát... Ds én ezt nem tudom,, csak hallottam. Tudatlan asszony vagyok. Gyere, ülj mellém.
De Jehuda nem ül mellé, ide-oda járkál a fehér csarnokban, bámulja a falakat. Mintha tegnap hagyták volna abba a munkát Selomó kőfaragói, kezük nyoma még szinte meleg a sziklán. Vésőik talán eldobálva hevernek a porban. Lámpáik tán itt is vannak még valahol."