Len Deighton: Vadászrepülők

"Biztonsággal nem állapítható meg, milyen szerepet töltöttek be az angol légvédelmi ütegek az angliai légi csatában. A légvédelmi berendezések (reflektorok, léggömb-felfüggesztésű kábelek stb.) többnyire elriasztó, nem pedig harci funkciót töltenek be, jóllehet 1939-től fogva a német légvédelmi egységek fordulatot hoztak ezen a téren. Német mércével mérve az angol légvédelem igen gyatrán működött 1940-ben. Kerrison-lőelemképzőkből és ikercsövű légvédelmi ágyúkból (Pile tábornok, az angol légvédelem főparancsnoka szerint ezek voltak Anglia leghatékonyabb légvédelmi berendezései) csak igen keveset gyártottak. A GL- (lövegirányzó lokátor) berendezés még nem működött kifogástalanul, a közelségi gyújtót pedig (amellyel a légvédelmi ágyúk később halálos biztonsággal semmisítették meg a V-1-es szárnyas bombákat) még fel sem találták. Nem egy vadászrepülőnek azzal az indoklással nem ismerték el légi harcban aratott győzelmét, hogy az ellenséges repülőgép lelövését a légvédelmi ütegek javára írják, meri azoknak „bátorításra van szükségük".
A hatezer méternél magasabban repülő kötelékekben csak valóban nagy űrméretű lövegek tehettek komoly kárt (márpedig sok támadó hullám repült ilyen magasságban); ezeket a nagy űrméretű lövegeket pedig többnyire állandó jellegű lövegállásokba betonozták be. Akadtak olyan lövegállások is, amelyek ütegei szinte nem is vettek részt a harcokban.
Az angliai légi csata előrehaladtával a légvédelmi ütegeket leginkább a repülőterek védelmére csoportosították. A rendelkezésre álló néhány Bofors-löveget, a nagy becsben tartott hatalmas szállítható lövegeket, az ősrégi Lewis-géppuskákat és a rendelkezésre álló húsz mm-es, repülőgépek részére gyártott gépágyúkat a repülőterek védelmére vonták össze. A német repülők számára végül már nagyon kockázatos is volt a mélyrepülésben végzett támadás. De hasonló veszélyeknek voltak kitéve (nem is egy alkalommal) ,az alacsonyan repülő saját gépek is.
A hadviselő felek tanultak is egymástól. "