Lévai Anita-Potó István: A magyar királyi csendőrség története

"1944 decemberében tehát a nyilas karhatalom nagy részének el kellett hagynia a fővárost, mivel a Vörös Hadsereggel nem óhajtottak szembe találkozni. Azonban a rend fenntartása végett a belügy-miniszter utasítására a Számonkérők egy részének, körülbelül száz, nagyrészt nőtlen csendőrnek és csendőr-nyomozónak a fővárosban kellett maradnia Karabélyos Imre csendőr őrnagy közvetlen parancsnoksága alatt. A Gestapo és az SD „kéréseit" hajtották végre, rendészeti és karhatalmi akciókkal foglalkoztak. Karabélyos a körülzárt Budapesten töretlen erőfeszítéssel nyomozott a „Vörös Brigád" és a KISKA -alakulatok ellen, akiknek tagjait megkínozták és kivégezték, így Braun Évát és Révai Ferencet is. Karabélyos tudott csendőrei viselkedéséről és a kínzásokról, de nem tett ellene semmit, sőt, a jegyzőkönyvek szerint parancsot adott a még „keményebb bánásmódra". A Számonkérők 1945 januárjában még teljes erővel működtek. A letartóztatottakat a vár egyik pincéjében őrizték, lefolytatták a tárgyalásokat és rögtön ítélő tábori bíróság hozott ítéleteket, végül a helyszíni felkoncolást alkalmazták. Orendy és a Nemzeti Számonkérő Különítmény vezetői március végén hagyták el az országot. A népbíróság halálra ítélte Orendyt és 1946. június 18-án kötél által kivégezték.
A háború utáni népbírósági eljárásokban az egykori csendőröknek számot kellett adniuk egész karhatalmi tevékenységükről. A deportálásokban való közreműködés, baloldaliak és kommunisták üldözése, a kiugrás megakadályozása, illetve a nyilasokkal való együttműködés szinte biztosan halálos ítéletet jelentett, így nem kerülhették el sorsukat a Számonkérők vezetői sem. A bűnösök közül azok, akik 1944-45-ben elhagyták az országot, és a magyar állam nem kérte kiadásukat.."