Lionel Richard: Az expresszionizmus enciklopédiája

Németország és a mozgalom kezdetei

Németország hasonló fejlődést élt át, mint Franciaország. 1905, a Brücke drezdai megalakulása itt is fontos dátum. De ebben az országban az események nem korlátozódtak egy városra, mint Párizs esetében történt, különféle helyeken zajlottak és különféle egyéniségeket vonzottak, akik — bár egymástól függetlenül — figyelemmel kísérték az európai helyzet alakulását. Ez jelentette az országra jellemző sajátosságok kidolgozását, mint például Jugendstil és a természet lírizmusa — s ugyanakkor a Franciaországban létrejött előzmények megismerését is. Ezekhez járult a specifikusan germán, bár nem német komponens, amelyet Ensor és Munch rokon szellemben fogant művei jelentettek, s amely az összképet sajátos színnel gazdagítja.
James Ensor belga festő (1860—1949) kifejezetten realista, sőt impresszionista eszközökkel ábrázolt félelmetes maskarákat, fantomokkal benépesített fantasztikus világokat. Visszahúzódó, az emberekkel és a világgal kapcsolatot nem találó művész volt, képtelen a valósággal való szembesülésre. Műveiben ennek ellentétét, a szorongás belső világát kelti életre hallucinációs látomásaiban. E világot csontvázak, álarcok, farkasok népesítik be, s gyógyíthatatlanul rányomja fenyegető bélyegét a pusztulás és a halál. Ensor nem törekedett különösebben arra, hogy festményei expresszívek legyenek, éppen ellenkezőleg: belebonyolódott lidérces álmaiba, amelyek közvetlenül legbenső lelkivilágát tükrözték. Ez az önmagát a sorsnak teljesen kiszolgáltató attitűd Ensort Van Gogh és Munch rokonává avatja.
Edvard Munch norvég festő (1863—1944), Párizsban Van Gogh, Gauguin és Toulouse-Lautrec volt rá döntő hatással. Érzékelhető formába öntötte impresszióit, művészete az Észak-Európára oly jellemző ambivalenciából és melankóliából táplálkozik. Ismeretlen erők látogatta tájakat festett, figuráiban titkos ösztönök lakoznak: a szorongás, a gyűlölet, a féltékenység, a magány és a halál szorításában élnek. Megannyi kép, s mind egyben saját sorsának pesszimista víziója is. Ez a szándékos lemeztelenítés, ez a belülről jövő sikoly, amely egyszerre fejez ki nosztalgiát és gyötrődést, Munch művészetének neurotikus és mélyreható jellege, a századelőn példaértékűvé vált. Munch ugyanakkor döntő ösztönzést adott a megújuló fametszés művészetének is, amely új jelentőséget kapott a német expresszionizmusban."