Lori Wick: Ezer vihar

"Ián CollLns, a sikeres marhatenyésztő, aki az ország egy eldugott vidékén lakott, iskolát alapított saját gyermekei, illetve alkalmazottai gyermekei számára. 1940 őszén vette fel az Archer lányokat, akik 1941 januárjában érkeztek Ausztráliába, hogy munkába álljanak.
Érkezésük óta nem jártak otthon, és nem látták sem anyjukat, sem húgukat. Nagyapjuk, az Egyesült Államok tengerésztisztje meglátogatta a lányokat mintegy fél évvel az érkezésüket követően. Három napig maradt, ám nem kellett hozzá sok idő, hogy a látogatás már csak távoli álomnak tűnjön. A levelek és a csomagok csodálatosak voltak, ám a nővérek időnként elgondolkoztak, hogy vajon megéri-e, különösen, amikor meghallották a támadás hírét.
Rettenetes volt ilyen távol lenni az otthonuktól, miközben Pearl Harbort bombázták. A legtöbb amerikaihoz hasonlóan a lányok is napokig szinte bénultak voltak a döbbenettől. Azután félelem tört rájuk, bár tudták, hogy küzdeniük kell ellene. Istennek megvoltak a maga tervei a családjukkal - ezt nagyon is jól tudták -, mégis nehéz volt bízni.
Aztán a hónapok évekké gyarapodtak, s idővel a háborús hírek, bármennyire szégyelltek is elismerni, megszokottá váltak. Olyan sűrűn leveleztek, ahogy csak tudtak, s bár a hírek időnként késtek, mindig megnyugvással töltötte el őket, hogy otthon minden rendben. A hálószoba kifestéséről, a virágoskertről, a közeledő dolgozatról szóló levelek mind-mind azt sugallták, hogy életük egy része azért normális mederben csörgedezik.
A farm a béke egy parányi szigete volt az életüket körbevevő háború tengerében, bár a rádió és a hetente érkező újságok révén azért tájékozódtak a helyzetről. Mindkét lány sokat adott volna egy látogatásért távoli otthonukba, de egy ilyen út nagyon drágának bizonyult, így szóba sem jöhetett."