Lyka Károly: A táblabíró világ művészete

"Budához, sokan azért nem, mert alig képesek itt megélni, sokan meg, mert művészi becsvágyukat a pesti viszonyok nem elégítik ki. Az elsőre Szálé, a másodikra Weber a jó példa. Ahhoz nem volt eléggé fejlett sem Buda, sem Pest, hogy annyi művésznek kívánatos otthont, elégséges forgalmat, megfelelő művészeti látnivalót nyújtson. A közönség esztétikai felkészültsége még felette gyenge volt, a feladatok szinte untatok abban a formában, amelyben a megoldást kívánták. Valóban, a festők száma nagyon megnőtt, ebben az utolsó évtizedben tehát fokozódó élénkségről beszélhetünk, mint ahogy ez az évtized mozgalmasnak látja az irodalom, a színház, az ipar, a kereskedelem, a pénzügyi és technikai vállalkozásoknak s a politikának világát is. Vele összemérve a század eleje majdnem szunyókáló nyu-galmú. Ez az élénkülés átragad a művészéletre is, persze nagyon szerény méretekben. S a művészvilágban tapasztalható nagy jövés-menés Valamelyes módon vissza is hat a pesti képírásra. Azzal, hogy új meg új alakok merülnek fel, s ki Münchenből, ki Párizsból, ki Olaszországból, sőt még messzibb vidékekről csöppen a pesti pályatársak közé, az éppen itthon élők hallanak egyet-mást távoli központok művészéletéről. Ilyen esztétikai híreket ama kor irodalma akkor még nem közvetített. A kisszerű pesti élet embere megtudhatott egyet-mást a külföldi nagyvonalú művészeti életről is. E jövésmenés megtarkította a kiállítások képét is: ha egyéb nem, a tárgy nagyobb változatossága s egypár szerény újabb vonás köthette le az érdeklődők figyelmét. Nem tudjuk, mily mértéket ölthetett volna ez a hatás, mert hisz nem alakulhatott ki folyamatosan: a forradalom hirtelenül véget vetett a művészeti munkásságnak. E jövő-menő képírók mozgó pontjai a pest-budai művészéletnek. De vannak annak állandói is. így Barabás 1835-től, Kiss Bálint 1837-től fogva végig pest-budai lakos. Legfeljebb ha közben rövid időre kirándulnak valahova.
Kiss Bálint nem volt figyelemre méltó tehetség, s kissé nyugtalan vándor-életet élt, míg helyét meg nem találta. Annál mélyebb nyugalommal élte életét azután. 183O-32-ben szerteszét bolyongott az országban, arcképeket festve. Külföldi útja után, 1833-36 közt megint vándorló képmásfestőként él. Debrecen vidékén olvasott az újságban Barabás pesti sikereiről. Ideköltözött tehát ő is 1837-ben, s fest mindent: arcképet, oltárképet, tájképet, azután a Nemzeti Színház kitűnőségeit a Honművész számára. 1840-ben ő is a kiállítók között van, három képmást s egy Falusi vacsorát mutat be. Egy évvel utóbb kiállítja a zajló Dunát s egyebek közt történelmi tárgyú képeket is: Hunyadi János a rigómezei ütközet után s Dobót."