Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I-II. egy kötetben

Lassan járt, óvatosan emelte kezét is, szótagolva beszélt, lénye gyanakvó elővigyázatot árult el, igazán a nagyon nemes porcelán képzetét keltette, szinte félelemmel pillantottam reá, ha leült, vagy járás közben odaért valamihez, hátha összetörik ... Kresz matematikus volt és beteg; úgy értem, semmi mással nem foglalkozott, csak matematikával és betegségével; az iskola feladatai, a gyermekkor szórakozásai, környezete, játékaink, mindez csak másodrendűen érdekelte. Vérzékenységben, hämophiliában szenvedett; betegségéről oly tárgyilagosan, szakszerűen beszélt, kissé fontoskodva, idegen műszavakkal tűzdelve meg előadását, mint egy eminens fiatal orvos beszélhet egy harmadik személy nyavalyájáról. Semmi más nem érdekelte, csak a hämophilia; eseteket idézett az irodalomból, tudta, hogy Zola nagy regényciklusának, a Rougon-Maquart-nak egyik gyermekhőse senyvedett ebben a betegségben; komolyan, tragikus hangsúly nélkül, tárgyilagosan és szíves készséggel magyarázta a nap minden órájában a vérzékenység tüneteit, gyógymódját, az ő esetének komolyságát. Ez a betegség elkülönítette Kreszt az osztálytól, a köznapi élet feladatait inkább csak magánszorgalomból ismerte még el magára kötelezőnek. Hunyorgó, gyulladt szemekkel, végtelenül komolyan pillantott mindenre. Kresz soha nem sietett; élet és halál között sétált, megfontoltan, tudatosan, mint aki nagyon ráér mindenre. Később észrevettem, hogy nem éppen gyöngéd részvét, homályos és hirtelen kerekedett indulat késztette akkor első este közeledésre; egyszerűen társat keresett, megértő és szorgalmas társat, kinek tudtára adhat néhány alapvető régi s néhány finomabb, újabb részletet betegségéről, melyet állandóan úgy szemlélt, mint a világegyetem, s az emberiség egyik központi kérdését. Ez a tárgyilagos önzés teljesen elfoglalta. Panaszaimat, véleményemet komolyan s személytelen érdeklődéssel hallgatta meg, mint a felnőtt a gyermek panaszait.