Márai Sándor: Napló 1968 - 1975

"Az író, a betűvető, írni-olvasni tudó ember Kína tízezer éves kultúrtörténetében mindig kivételezett lény volt. Ő volt a mandarin, a bölcs és a beavatott, aki a köznapitól eltérő nyelven írt és beszélt, akit mindenki tisztelt. A Kulturális Forradalom suhancai kikergették az írástudókat a munkaszobából; írók, újságírók, egyetemi tanárok, bölcselők vidékre kerültek, ahol kényszerítették őket, hogy mezőgazdasági, fizikai munkát végezzenek, puszta kezükkel kenjék szét az emberi trágyát a földeken, mert Mao és tanácsadói így akarták megtörni az értelmiség exkluzivitását; kényszerítették őket, hogy fizikailag azonosuljanak a forradalommal. Egy idő múltán visszahívták az írókat, tudósokat a földekről a munkaszobákba, az egyetemi katedrákra és a laboratóriumokba, mert szükség volt reájuk. De a kínai kommunisták parazitának tekintenek mindenkit, aki nem vesz részt kétkezi munkával a forradalom gyakorlatában: így hangzik az ítélet... Mit szólna a nyugati értelmiségi, aki élősdi módon csimpaszkodik a divatos baloldali konjunktúrába, ha egy napon egy maoista forradalom törvényszéke előtt kellene számot adni magatartása hasznosságáról?
Bécsben összeült húsz író - a vasfüggönyön innen és túlról valók -, és megállapították, hogy az'írók elmaradtak a század nagy emberi vállalkozásai mögött. Mi az értelme ebben a században az „irodalom"-nak? - kérdezték a felszólalók. Igaz-e, hogy az író ebben a korban az emberi periféria határára szorult, a technikus és a politikus mögé? Igaz-e, hogy az irodalom hatása a mi időnkben minimális és illuzórikus? Akik ma írnak, már nem hatnak a társadalomra, csak eltűrt statiszták a nagy cselekményben? Milyen mélyre hat a „szamizdat" a konformizált társadalmi tudatban? A kérdés homályos."