Maurice Dron: A megfojtott királyné

"Nem félt a haláltól. Legalábbis azon igyekezett, hogy elfogadja az elkerülhetetlent. De elméjében az átok kísértett; a romlottság úgy elhatalmasodott mindenfelé, hogy az emberek hirtelen haragján túl és felett egy magasabb akarat megnyilvánulásának jelét kellett látnia a történtekben. „Lehet, hogy valóban az isteni harag szólt a nagymester szájából? Miért vagyunk mindnyájan átkozottak, még azok is, akik csak jelen voltunk, de nevünk nem hangzott el? Elvégre mi csak a királyság javáért, az egyház nagyságáért és a hit tisztaságáért harcoltunk. Mi hívta hát ki mindnyájunk ellen az ég haragját?"
Most, midőn csak néhány óra választotta el kivégzésétől, gondolatai visszakanyarodtak a templomosok perének állomásaihoz. Mintha sokkal inkább e perben, mint egyéb közéleti vagy magántevékenységében rejlett volna az a végső magyarázat, amelyet halála előtt meg kell értenie. És lassan, azzal az alapossággal, ahogyan minden dolgát végezte, kapaszkodott felfelé emlékezetének lépcsőfokain, amíg eljutott egy küszöbre, ahol hirtelen világosság gyűlt agyában, és mindent megértett. Az átok nem Istentől jött. Az átok önmagából fakadt, és saját tetteiből született. És ez minden emberre és minden bűnhődésre érvényes. A templomosok már nem ragaszkodtak szabályzataikhoz, elfordultak a kereszténység szolgálatától, hogy csupán pénzügyekkel foglalkozzanak. Soraikban bűnök ütötték fel fejüket, s ezek megróthasztották hajdani nagyságukat. Ezáltal tehát önmagukban hordták önnön átkukat, és a rend eltörlése igazságos volt. De hogy a templomosokkal végezhessek, érsekké neveztettem ki fivéremet, ezt a törtető, gyáva embert, hogy hamis vádak alapján elítélje őket."