Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma - Klasszikusok újramesélve

Az esernyőért valóban nem jelentkezett senki. Így aztán másnap, bár egy árva felhő sem mutatkozott az égen, a fiatal tisztelendő úr kinyitotta a pirosat, és úgy kísérte a beszentelt koporsót a temetőbe. Srankó uramat négy erős férfi vitte a vállán, ám a kovácsműhelynél az egyikük megbotlott egy kőben, és elesett. A mögötte ballagó nem bírta egyedül tartani a nagy súlyt, a koporsó oldalra billent, és a következő pillanatban a kövekre zuhant, majd egy repedés mentén kettévált. A gyászolók meglátták odabent a falfehér halottat, és a szájukhoz kaptak. Még nagyobb volt azonban az ijedség, amikor Srankó uram hirtelen felnyitotta a szemét, mély lélegzetet vett, és így szólt: Istenem, hol vagyok? Lett nagy ámulás-bámulás a gyászmenetben. Gyorsan párnákat hoztak a kovácstól, és hátát a párnákhoz támasztva felültették Srankót. Aztán hálálkodni kezdtek Istennek, hogy feltámasztotta a halottat. Mindjárt templomi hálaénekeket kezdtek dalolni, és ájtatos szemmel érintették meg a csodatévő esernyőt. Srankó János már útközben annyira magához tért, hogy otthon mindjárt enni kért, az étel mellé meg a pálinkás butykost. Az esernyős legendája pedig útra kelt, és szállt, szállt, keresztül a fenyves erdökön, az égnek meredő sziklákon, mindig messzebb, messzebb, újabb és újabb részletekkel megaranyozva a mesét. Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az Szent Péter lábnyoma volt. Ha különös színű virág nyílt ki valahol a közeli mezőn, oda a Szent Péter botja ért. Az esernyőt pedig, amely megmentette egy árva kislány életét és feltámasztott egy halottat, egy többen „bérelték ki”.