Molnár Gábor: Barátom, a vadon

"Tovább. Gyűlt zsákmány után, vadban néptelenedő erdőrészt hagyunk magunk mögött. Északnak evezünk a patakon. Szabályos és szép félkört ír le a patak egy cédrusóriás körül, amelynek roppant gyökérzete elegendőnek bizonyult a szűk és mély meder megváltoztatásához. Urucuri-, majd miritipálmák sora következik jobbról és balról. Mintha a patak örvénylését vigyázná. Fordul a meder, és balról egy hosszanti homokpadkán fekete foltos óriás anaconda, erdei nevén sucuriju tekercse. Nem fatörzsön, mint rendesen, hanem a parszegély homokpadján. Apadóban a patak. Szárazra került a meder homokos szegélye. Evezőm hirtelen figyelmeztetően magasba lendül. Abilio egymaga viszi a gyökeres, növényes partfalnak a csónakot. Hátul a másik csónakban megérti a jelzést Juan és Klementino, bár a forduló miatt nem látják még, amit mi már észrevettünk. Feszültség telepszik rám, amint a parthoz sodródva elkapom a kezem ügyébe kerülő gyökeret. Előttem miritipálmák. Dús léggyökérzetükkel tövükön olyanok, mintha furcsa háncsszoknyába bújtak volna. Széles levélbóbitájuk árnyéka ráterül a sötétlő vízre. A nyugati fényt nemsokára elfogja az ősvadon. Mi az ördögöt keres ilyenkor, alkonyatkor a parton a napot kedvelő hatalmas, legalább hét, hét és fél méteres anaconda? Ezt alighanem még legényeim sem tudják. Nesztelenül emelem ki a csónakoldal és ládáim közéből kígyófogó villás botjaim egyikét, amely ha nem is ilyen hatalmas példányhoz való, de arra igen alkalmas, hogy feláldozása árán a villák közé kötött zsineghurkot berántsam az óriáskígyó feje alá, a nyakára. Majd a jó előre fához kötött zsineget a bottal elhajítva, a többit szerencsémre és az óriáskígyóra bízom. Máskor szigony is megteszi, de azt most nem használom. Biztatóan közel van az anaconda. Nesz nélkül kikapaszkodom a partra, és keményen markolom a villás botot, amelynek elejére, a vezető U szegek alá behúzva kötöttem a hurkot. Jobb kezemben a karikába szedett húszméteres szigonyzsineg."