Nyirő József: Az elszántak

"Fél napig lábalják a havasokat, fennsíkokat, a különös varázslatú tájak szépségében elmerülve, szabadon, feloldódva, derülten, senkivel se találkozva; aztán letelepszenek, hogy valamit falatozzanak. Néha a nap lepillant rájuk, hogy merre vannak. Pár percre meg is áll fölöttük, hogy kissé gyönyörködjék bennük. Jó elheverni a zsendülő avaron, nyakszirt alá kulcsolt kezekkel, s megfeledkezni mindenről, de a havas rájuk fúj, és az erdők odamorognak, hogy ki kell nyújtani a lábat, ha nem akarnak idekinn elesteledni. Mit törődnek ők az idővel. Olyan ez a négy bolond, mint négy gyermek. Csak lézengenek tél-túl, és képesek azt a hitvány patakot is órákig elnézni. Késő délután van, mire beereszkednek egy vad völgyek közé zárt, szétszórt román falucskába. Zsúpfedelű, vedlett kunyhók csúcsosodnak a magasba egymás mellett, mintha füstölt gombák volnának. Tövisből vert zegzugos kerítések veszik körül a néhány arasznyi udvart, amelyen az emberek és bivalyok ösvényt tapostak, ahol nekik tetszett, és behullott tetejű, összetajakolt ólak éktelenkednek rajtok, nekitámaszkodva a szennyes, öreg trágyadomboknak. Szalma és reves, szúőrlött, öreg fa az egész falu. A dombon ülő fatemplomocska is megunta már a szolgálatot, vastag cserefa bordái elváltak egymástól, s hegyes tornya megőszült az időtől és örökös égbenézéstől. Az út sárga, agyagos sár és patakfenék, telehordva özönfával, kővel. Rossz füst, rothadás és nehéz bivalyszag terjeng fölötte. Szemérmetlenül hat az egész kép, mint a rongyokból őszintén kilátszó emberi test. Az egyetlen ép és befejezett dolog az a szemét, amit a juhok, kecskék bőven elhullattak, amint hegyes körmükkel meglyuggatták az erdőbe torkolló hegyoldalt. A négy székely önkéntelen egymáshoz húzódik, ahogy a göröngyök közt átvergődik a falun, hogy valahol éjszakára szállást keressen magának."