Varga Csaba Béla: Nepál harcosai - A gurkák

"Aki gurka akart lenni, annak a hegyekbe kellett menni. Fel a gurkákhoz, ahhoz a zászlóaljhoz, ahol szolgálni kívánt. Kapott egy hosszabb szabadságot, és meglátogatta leendő bajtársait. Az ezredparancsnok ugyanúgy gondosan megvizsgálta, mint a tiszttársai. Gyakorlatban kellett bizonyítani azt, hogy rátermett, megingathatatlan harcos, született úriember, fair katona, és jól kijön a bennszülött katonákkal. A gurka század parancsnoka csak olyan ember lehetett, aki tiszteli a nepáli kultúrát, képes elfogadni hindú katonái szokásait, hagyományait. Látni kellett, hogy a jelölt olyan valaki, aki dicsőséget szerez majd a nagybetűs Ezrednek. Ha a kétely legcsekélyebb gyanúja is felmerült, hogy nem felel meg a későbbi elvárásoknak, akkor a szabadsága leteltével az alezredes behívta, és közölte vele, hogy másutt kellene szétnéznie. Akit viszont elfogadtak, az egyik legizgalmasabb pályafutás vár rá a Birodalom területén. Jól tette, ha közben szorgalmasan tanult gurkháli nyelven, mert e nélkül semmire sem mehetett új otthonában. A gurka zászlóaljba újonnan érkezett fiatal és tapasztalatlan angol alhadnagyok gyakran aggódtak azrért, mert nem tudták, mikor fogadják el őket igazából embereik. Ellentétben az európai hadseregekkel, a gurkák tisztjei és közkatonái között egészen különös, „keleti jellegű” viszony alakult ki. Minden ezrednek megvolt a maga sajátos hagyományrendszere. Az angol tisztek és nepáli katonák viszonyát sokkal inkább ez szabályozta, és nem az érvényes Szolgálati Szabályzat. A kezdő angol alhadnagynak nagyon keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy a gurka zászlóalj szerves része, „igazi családtag” legyen. A tapasztalt vén rókák persze szolgálatba lépésekor megsúgták neki, létezik egy biztos jele annak, hogy a katonák befogadták új tisztjüket. Az ifjú alhadnagy akkor számít gurkának, amikor a nepáli katonák első alkalommal nevetnek a viccein."