Wass Albert: Farkasverem

"A gabonák ellen emberek indulnak és énekelnek hozzá. Reggel s este az eget nézik, Időistent tisztelik legnagyobb úrnak. Tőle függ minden: termés, jövő, élet.
A gabonaszálak kévékké gyűlnek, a kévék keresztekké, a keresztek föltornyosulnak a mezőkre s aki rájuk néz, szeret mosolyogni.
Öreg Bedő Ábris ott áll ingujjban, vedlett szalmakalappal a fején s izzadt homlokát törülgetve emlegeti az Atyaúristent. Ámde azért befelé mosolyog ő is, mert a búza jó, a keresztek gyűlnek szépen, s az idő is a legmegfelelőbb. Seidel úr sebesen szedi a lábait, megint rossz helyre tette be az aratókat. Ott túl, a tábla másik szélén, már pereg a drága gabona. Azért nincs nagy baj, Bedő Ábris nem haragszik komolyan, csak úgy a látszat kedvéért ereszti meg a hangját. Jó az, az emberek végett, hadd hallják. Az Istennek pedig nem ártalmas, akármit is mondogatnak róla.
Befelé nevet, hogyne, még Ágneske is írt, a jövő hétfőn érkezik haza. A levele jókedvű s Pólika is arról számol be, hogy a lány jól mulat, sok udvarlója van, s nem bánatos többé, de megváltozott erősen, nem is fognak ráismerni itthon.
Jövő hétfő, Bedő gazda számolgatja a napokat, hat nap van addig, éppen hat nap. Hat nap múlva már itt van újra, itt nevet, itt ragyog a szeme, itt lehet megcsókolni. Hat nap, még hat nap.
A hír pedig azért hír, hogy terjedjen, s nem kell neki hat nap, már tudja Tibor is a kicsi Ágnes jöttét, így aztán hétfőn, csupa véletlenből összetalálkozik Kolozsvárt Bedő Ábrissal. Ha pedig már összetalálkozott, s megtudta, hogy Ágneske érkezik, hát már csak kimegy ő is az állomásra.
Járnak fel-le a sínek mentén s beszélnek búzáról, meg árpáról. Tibor pedig arra gondol közben, hogy mit fog érezni vajon Ágnes, amikor meglátja őt. S pontosan ugyanarra Bedő Ábris is.
S ahogy ott a nyüzsgő állomáson, városi idegenségben rágondolnak s látják magukban gyámoltalan, ijedt kicsi arcát, nagyon szeretik, s nagyon sajnálják mind a ketten. Már látják, könnyes szemmel leugrani a vonatlépcsőről, pityeregve odaszaladni, aztán izgulni a csomagokért, segélytvárón, kislányosan. És hogy olyan jó lesz segíteni neki.
Járnak, fel-le, s íme, jön már a vonat. Dübörgő, nagy fekete szörnyeteg, hátha még elvész benne annyi szelídség. "