Yehudi Menuhin-Curtis W. Davis: Az ember zenéje

"A thaiföldiek megtűrnek olyan oktávokat, amelyek szerintünk hamisak. Az indiai, aki először hall európai zenekart, bizonyára a hangolást tartja az előadás legígéretesebb és legérdekesebb részének, mert az indiai muzsikusok fél órát, vagy még hosszabb időt fordítanak hangolásra. Gondos hangolásuk tulajdonképpen elválaszthatatlan ihletüktől. És a hallgatóság ugyanígy élvezi az előkészületeket, mert úgy érzi, hogy ez már beavatja abba, ami utána következik, a zene pedig észrevétlenül születik meg a hangolás folyamatából. Tiszta kvint támasztja alá az együttrezgő húrokat, amelyeket a ragának nevezett sajátos hangsorba hangolnak.
Az indiai raga átmenet a skála és a dallam között. Százszámra vannak ragák, mindegyiket a nappal vagy az éjszaka meghatározott időpontjában kell játszani, és így a maga nemében páratlan módon egyesíti az előadót és hallgatót a természettel és idővel. Az egykor teljesen rituális jellegű raga mostanában kénytelen alkalmazkodni az európai ízléshez, az improvizációra és kidolgozásra szánt hosszú idő lerövidült; ám egy olyan zseni kezében, mint Ravi Shankar, nem csonkult meg, csupán tömörebb lett.
Az én szememben az indiai zene olyan, mint egy folyó, örökké mozog, és apránként változik, míg az európai zene épülethez hasonlít, amelyet szilárd alapokra építettek, gondosan. Az indiai ember úgy éli át a maga zenéjét, hogy az beleillik az élet örökös változékonyságáról vallott felfogásába. Mi a magunk zenéjét kifejezetten az ember alkotásának tekinthetjük, önálló életet élő műnek. Az indiai ember számára minden egyes hang, valamennyi hajlításával és színével, az egyén üdvözülésének, a belenyugvásnak és a beletörődésnek gondolatát sugallja. Indiában egykor felmerült az ellenpont gondolata, ám - jóllehet, kidolgozhatták volna - idegen volt filozófiájuktól. Az ő zenéjük nem kedveli a hangulat nálunk szokásos éles kontrasztjait; gyakran egy óra hosszat, vagy még tovább is egyetlen moduszban marad. Célja egyfajta létállapot megteremtése, nem pedig az, hogy a hallgatóból minden érzelmet kifacsarjon. Néha arra gondolok, hogy a mi hangversenyeinkbe is be kellene iktatnunk ilyen egzotikus közjátékokat. Ez ösztökélné az embereket, hogy tudatára ébredjenek annak, ami nem az ő világuk, megerősítve érzéküket az iránt, ami az övék. Nem azt javaslom, hogy zavarjuk meg, vagy veszítsük el zenei identitásunkat, mert bármennyire csodálunk is egy másik kultúrát, sohasem hatolhatunk a lényegéig, akárhogyan szeretjük is. Magvában van valami, ami annyira sajátos, olyan egyedülálló, hogy annak, aki nem született bele, megfejthetetlen. Egy ilyen kultúra zenéje egyszer és mindenkorra kívül esik a látókörünkön."