Zádori János: Spanyol út 1868.

"Velasquez Diego dó Silva, 1599-ben született Sevillában és 1660-ban meghalt Madridban. Nemzeti spanyol festő. Arczkép,- történeti festmények,- humor- és tájképekben jeles volt; csak az eszményit kerülte, itt nem bírt jeleset alkotni. A tulvi-lági szollomarczokban, a szentek festésében Murillo mögött maradt. Csak azt ragadta meg, mit látni, érezni, tapintani lehet, amit aztán megkapott, azt ugyancsak döbbentöleg adja elő. Vásznai élő természet, alakjai csontunkból való csontok, levegőjét beszivni véljük, láttávola elragad. De nemcsak a színek arányának meghatározásában biztos szeme, hanem jeles itélő-tehetségének jele, hogy mindig azt tünteti fel, ami egyéni, ami lényeges, mig a közönségest a rajzok homályaiba dugja. Nagy észrevevöi hatalom jellemzi, párosulva egyénitési tehetséggel; innen van, hogy alakjai oly spanyolok, mintha arczképek lennének, amint azok is, csakhogy nem azoknak adattak ki.
Legfeltűnőbb képe, mely mindenkit fölrezzent merengő szemléléséből, a keresztre feszitett Megváltó. Az egész egy szomorú valóságnak, részletekben is remek jelensége. Az Üdvözítő a kereszten függ, melynek T alakja van, tájkép nem látszik, mert szomorú ég boritá el. Lábai nem egymásfölé, hanem egymás mellett, egy keresztfa emelkedésére szegezvék. Az Üdvözítő már meghalt, feje lekonyult, s ami leginkább döbbentöleg hat, fele arczát elborítja haja, mely a halálverejtékben nedves lett, együvé ragadt, és most mintha nehezebb lett volna ehezképest, lehajtott arczának csak egyik felét láthatjuk. Valamint a képen általános az éj, ügy belsőnkben általános a fájdalom, szomorúság. És mégis valami természetfeletti szépség ömlik el fölötte, nem hat kellemetlenül a rikító valóság, inkább mellette szeretnénk lenni, mert hiszen a mi Üdvözítőnk! Velasquez nem festett sok vallási képet, hanem evvel a halhatatlanok közé lépett.
Josó Ribora genialis spanyol festő, ki miután leginkább a kegyetlen naturalismusban remekelt, okozta a spanyol festészeti oskola azon hirét, miszerint az az egész sötét realismus képviselője. Igaz, hogy ezen jelese a Prometheus kínjait, a keresztények mészárlását nagyon is élethüven, néha a szépség rovására is kezelte, hanem ezen vád akkor sem érintené az egész iskolát, ha Murilloja nem volna, mert hiszen ott van Alonso Canosmások, kik az eszményitésben jeleskednek. Ribera az előbbiek nyomában jár, igen sokat festett, mert csak e múzeumban ötvenhárom képe vagyon, „Jákob álmá"-ra, a mely egyik kitűnő müve, helyesen mondja egy itész, hogy nem csak az alakokat festette, hanem magát az álmodást, és pedig egy zsidónak álmodozását. — Az ijesztő igazságot leginkább feltüntette Bertalan kinhalálában. Epén készülnek őt megnyuzni. A szent már elöérezni látszik a szenvedést, mert hiszen villognak a kések, hanem azért kitűnik arczán a hitbeli bizalom, s az örök haza boldogsága utáni elragadtatás. Halljuk csikorogni a kingépet, a kötelek súrlódását, látjuk a dolgozó hóhérkezek indaganatait. Helyesen nevezik öt a festészet Dante-jának. Sokszor feláldozta a szépséget az igazságnak, mit Murillo soha sem tett."