Báró Huszár László: Kwaheri-Viszontlátásra, 1929.

"A trópusokban, az ott elefántra vadászó idegenek, a professzionista búrok, sőt az angol hivatalnokok is, gyakran azt mesélik, hogy ez, vagy az az elefántbika, bár jó lövést kapott, mégis csodálatraméltó módon elmenekült és nem került terítékre. Ezért bátorkodom az elefántlövés mesterségéhez megjegyzéseimet hallomásból, tanulmányaimból és saját tapasztalataimból közölni. A pusztulóban levő óriás vaddal összefüggésben, nagyon szomorúak ezek a "csodálatos esetek". A vadvédelem terén semmi szemrehányás sem érheti az angolokat, mert ők a legnagyobb lelkiismereteséggel gondoskodnak róluk, de a vadászok nagy része súlyos tévedéseket követ el, visszaélve a legnemesebb sporttal. Ezeket a sorokat az elefántvédelem jegyében vetem papírra és főleg az sarkal erre, mert napjainkban annyira elszaporodtak a trópusi vadászok és annyi az újonc köztük, hogy szaporodásuk sehogy sem áll arányban a fogyóban levő elefántok számával. A vadászok pusztítását azonban mégis állnák az elefántok, ha a megpuskázott bika minden esetben terítékre kerülne. Csak az a hiba, hogy az engedélyezett 2-3 darabon kívül sokszor ugyanannyi sebzett állat pusztul el nyomorultan a végtelen poriban, több napi járásra a lövés helyétől. Ennek pedig tagadhatatlanul a rossz lövés az oka. A vadász az afrikai elefánt előfordulásának óriási zónájában különféle vidékeken és a leghihetetlenebb helyzetben kerülhet össze a nagy állatfejedelemmel. Nappal és éjjel, a kietlen steppén, bambuszsűrűségekben, az alig áttekinthető őserdőkben, tavak, folyók, nádasok és mocsarakban, síkon, vagy sziklás hegységekben egyaránt találkozhatik vele. Már a terepeknek ez a különbözősége is elegendő ahhoz, hogy a körülményeket alapjában megváltoztassa, hiszen a szívós és határozottan veszélyes nagyvadat egyik alkalomkor teljes egészében láthatjuk, máskor pedig csak egy darabka szürkeség, sőt sokszor csak gyomruk korgása árulja el a közelségüket."