Bársony István: Délibáb - 1927.

"Az uradalmi erőkerülőház a felső faluvégen volt. Onnan az erdő széle már alig volt negyedórányira. Arra hegynek kellett menni, vízmosásos, szakadékos uton, amelyet az őszi sarak, meg a téli hóolvadások járhatatlanná tettek. Azon a néhány fahordó szekeren, meg szánkán kivül, amelyek itt nagyritkán megfordultak, nem járt erre más a kerülőn kivül, mert a fatolvajok titkos utakon lopództak az erdőbe. Az egyetlen orvvadász pedig, akiről a környéken tudtak, nem is Nántün lakott, hanem beljebb, az elhagyott világban, Rákoson, és csak vendégszereplésre látogatott el hol ide, hol oda, ahol vadat sejtett. A szegény nemes vadnak rajta kivül még csak a farkasok voltak az élő ellenségei. Akkoriban hirhedt volt Szatmárnak, Szilágyságnak ez az összeszögellése arról, hogy az erdőségeiben sok a toporgyánféreg. Télen bemerészkedtek a bestiák a faluba is, kikaparták a disznóólak alját, ugy garázdálkodtak; a házi kuvaszokat megfojtották, elhurcolták, felfalták; a viskójába szorongó oláh gazda az ablakból nézte az udvarára merészkedő lomposokat, de nem mert kimenni, hogy elriassza őket. Pados Péteren, az uradalmi kerülőn kivül, akinek puskája volt, mindenki félt tőlök. A jámbor falusiak keresztet vetettek, ha azt hallották, hogy a lupuj megint levágta ennek vagy annak a gazdának a borját, csikaját, kecskéjét. Csak Pados Péter nem félt. Sőt a krasznabélteki erdész ur parancsára még dögre is leste éjszakának évadján a kóborló fenevadakat, minthogy már két hajtóvadászat is sikertelen volt rájok. Kevés volt a nagy erdőkhöz mérten a vadász; még a hajtó is. Az óvatos farkas könnyen kicsuszott köztök."