Kittenberger Kálmán: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában

"Egyszerre jajongó segélykiáltásokat hallunk, melyekbe belehangzott a támadó orrszarvú dühös, fújó horkanása. Gyorsan arrafelé pillantunk, fegyverhordóm kezembe nyomja a 475/500-as cordite dupla expressemet és látjuk, hogy az én sántám gazellagyorsasággal száguld felénk és nyomában dübörög a felbőszült óriás. Szerencséje volt, hogy felénk vette futásának irányát! Mikor a bőszült rinóra először rálőhettem, az orrszarvú már majdnem elérte emberemet.
A lövésben nagyon gátolt a magas fű, és bizony az első lövésem a rinót kissé hátul találta, de mégis elegendő volt ahhoz, hogy a rinocéroszt megtorpantsa. Ezt a megtorpanást kihasználva, a második csővel váll-lapon lőttem, mely után rinóm éleset sikítva összerogyott, és csakhamar vége is volt.
Emberem, azt gondolva, hogy a kifaru még mindig a nyomában van, vad irammal rohant egy tüskés mimóza felé, melyre nagy erőlködéssel fel is kapaszkodott. Úgy kellett lekiabálni onnan.
Mikor a nagy ijedelem után visszakapta szavát, nagy bőbeszédűséggel elmondta, hogy tőlünk nagyon elmaradva, rövidebb úton igyekezett bennünket utolérni. Eközben egy bozótos mellett haladt el, honnan a szimatot kapott rinó nekitámadt. A rinó szarva elég jó volt, az erős bőrtokban lévő gépemnek sem történt semmi baja, hozzá a „fájós lábú" emberem is meggyógyult, szóval ez a rinókaland minden tekintetben szerencsésen végződött.
Nyílt terepen, kivált ha a hű kísérők, a rinómadarak nincsenek rajta, az orrszarvut becserkészni és elejteni igazán könnyű dolog és gyenge sport is - elismerem. Azonban idegpróbás, veszélyes mulatság marad mindig, ha nyomon követve a sűrű bozótban kell a rinót elejteni. Volt idő, mikor az orrszarvuk nagyon az idegeimre mentek, és egyre gyakrabban képezték maláriás lázálmaim tárgyát. Igaz, hogy az elejtett orrszarvúim nyolcvan százalékát sűrű bozótban vagy buja aljnövényes galériaerdőkben lőttem, és azokon a vidékeken sok volt a bennszülöttek mérgezett nyilaitól megsebzett kifaru. Sokszor találtam a lelőtt rinóimban régi nyílhegyet, és gyakran találtam rajtuk mérgezett nyíl okozta, csúnya, gennyes sebhelyeket. Ilyen sebzett állat természetesen sokkal rosszabb indulatú, mint a nem háborgatott. Különben is azt találtam, hogy az orrszarvú az afrikai veszélyes vad között a legingerlékenyebb. Azonban azt is csakhamar kitapasztaltam, hogy a rinótámadás - még a komoly támadás is - nagyon könnyen visszaverhető, ellentétben a támadó oroszlánnal vagy kivált a bivallyal, mely az üldözőbe vetett véreb módjára követi. A látszólagos támadásnál a puska durranása vagy rákiáltás is elegendő, hogy irányt változtasson.
Azt is tapasztaltam, hogy az orrszarvú életszívóssága nem nagy, bármennyire érthetetlennek látszik is az. A váll-laplövés - nemcsak a „kicirkalmazott blattlövés" - hamarosan végez vele. A váll-laplövést, ha nem a szívet vagy annak valamelyik fő véredényét érte, legtöbbször élesen felsikítva jelzi. Ez a sikítás egész olyan, mint aminőt a leszúrt disznótól hallani a disznóöléskor. Ilyenkor a sebzett rohan vagy száz lépést, aztán összeroskad. Egy vadnál sem lehet látni a tüdőlövésnél oly erős vérnyomot, mint a rinónál."