Pekár Gyula: Délen és éjszakon I-II.

"A szerelmes olasz nap minden pompájával ragyogó ágyat vetett magának erre a bársonyra, szinte kéjelegve hentereg rajta... Fent mosolyog az a mélyen kék italiai ég: az egész világ olyan víg! S ez a vigasság valami pogány vigasság: mithologia van ebben a boldog levegőben, az ember igazán érzi, hiszi s annál jobban mentől inkább délebbre megy, hogy az a nap, melynek fényes palástja ott huzódik a tenger bársonyán, csakugyan Phoibos Apollon ragyogó kocsiján, hogy azok a játszi felhők között csakugyan a szárnyas lábu Hermes száll tova, hogy ez alatt a boldog tenger alatt csakugyan a nagyszakállu Neptun lakik vizi asszonyaival, a sáskoszorus nereidáival, hogy a hullámok locsogó rejtelmeiből csakugyan azok a csalfa szirének fecsegnek elő, kik álnok mvoltukat csak a félelmes viharokban mutatják ki, - hogy végül ennek az egész mindenségnek a buja a lüktetése annak a halhatatlan görög Pánnak a szivéből fakad. Érzem a mithologia csodás megelevenedését., kezdek hinni, úgy mint  a régi görögök hittek, az Olymus poézisében s bizonyos repeső eszthetikus örömmel gondolom el, hogy azok a régi görög istenek csakugyan nem haltak kis egészen, hogy itt élnek még körülöttem... Az emblémák, szavak megelevednek, valóságokká lesznek s mikor a nagy modern gőzös ott előre halad a vizen, valami pogány felfogással gondolom el, hogy azért még most is azoknak a régi görög isteneknek a kezében vagyok, akiről Homérosz énekel s akik Odysseust szerették és üldözték. Lenézek a tengerre: delfinek, mintha szelidek volnának, játszadozva, hiven kisérik a hajót. Néha kiugranak a vízből s mint  valami tova lódított kő, ugrándozva szöknek tova a szinén. Öblös szájukat évődve csucsorítják, mint a vásott gyerekek."