A. E. Hartink: Pisztolyok és revolverek enciklopédiája

"A lőpor begyújtása

A lőfegyverek működésének alapelvei nem változtak. Kezdetben ez a működés meglehetősen egyszerű volt: egy vascső egyik végét lezárták, majd a cső zárt végéhez közel kis átmérőjű lyukat fúrtak a csőbe, ezt nevezték gyújtólyuknak. A cső nyitott vége felől betöltötték a lőport.
A lövedéket, amely kezdetben kőből és vasból, később ólomból készült, szorosan rátolták erre a lőportöltetre. Amint a lövedéket (amely leginkább szabályos gömb alakú volt, és ezért „golyó"-nak hívták) a helyére tolták, a fegyver tüzelésre kész állapotba került. A golyó kilövéséhez azonban be kellett gyújtani a lőport, ehhez pedig gyújtóeszközre volt szükség. Erre a célra kezdetben izzó taplót vagy parázsló fa-pálcát használtak.
A kanócos lakatszerkezet
Az izzó taplót vagy fapálcát később felváltotta a kanóc, amely a meggyújtását követően parázslóit. A gyújtólyukat finomra őrölt (felporzó) lőporral töltötték meg. Egy csuklópántos kar segítségével az izzó kanócot a felporzó lőporhoz érintették, ami égni kezdett, és ez gyújtotta be a csőben lévő nagy lőportöltetet.
A csőben olyan gyorsan fejlődtek lőporgázok, és ezek olyan nagy nyomást értek el, hogy a lövedéket vagy golyót kirepítették a csőből. A cső elhagyását követően a nagy sebességű lövedék meglehetősen nagy távolságig elrepült."