Aczél Endre: Amit megírhatok

1956

Október 23-án, kedden kora délután a Frankel Leó utcából a Medve utcai iskolában veszteglő zongoratanárnőmhöz indultam. (Popper Irmáról nem tudtam, hogy mekkora kiválóság, s ő sem deríthette ki rólam ezt, nem lévén őstehetség, de behívott, amikor előttem Darvas Ferike, a humorista fia, a későbbi neves zeneszerző ütögette a billentyűket, hátha elmegy a kedvem a hangszertől. Nem ment, mert anyám nem engedte. Hétszáz forintért vett egy zongorának nevezett fatőkés borzalmat - ennyire tellett -, azon klimpíroztam még vagy két-három évet. Egészen a Török indulóig jutottam. És Irma szeretett.) Amikor útnak eredtem, a tőlünk 50 méternyire levő Bem téren már jelentős mozgás volt, de semmi ahhoz képest, mint amikor visszafelé jöttem a zongoraóráról. Akkor már a tér közelébe is alig lehetett férkőzni, minden irányból meneteltek az emberek számomra nem mindig érthető, de föltétlenül lelkesítő jelszavakkal. („Ez az ország Magyarország, levetni a gimnasztyorkát!" - „Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lett a magyar urán?!") Lévén épphogy tizenkét éves, könnyedén felmásztam egy lámpaoszlopra - ott volt egyedül hely—, és a továbbiakból semmit se értettem, se Veres Péter szózatát, se másokét. A nap eseményei kizárólag rajtam hagytak nyomot (amilyet), anyámék semmilyen felvonulásban nem vettek részt. Nem tapsoltak, de nem is volt véleményük azokról, akik tapsoltak.
(Senki ne vegye cinizmusnak, de így igaz: anyám nővére, keresztanyám akkortájt a bei-belvárosi Kristóf téren működő „ruhajavító szaküzlet" vezetője volt, s ebben a minőségében '56 nyarán olyan kiváltságot élvezett, mint kevesek: a kor legkeresettebb és leginkább hiánycikknek számú lapjához, a Nagy Imre s.."