Almásy László: Rommel seregénél Líbiában

idő múlva a benzinégő lángjának mérges zúgását. Sok esztendőn át, számtalan estén hallottam ezt a sziszegő zúgást. Hozzátartozik a tábori élethez, a sivataghoz, Afrikához, mint maga a csillagos égbolt, mint a szél sóhajtása, mint a homok csikorgása lépteink alatt. Különös ez az egyhangú süvítés, amely valahogyan elfojtott erőt, energiát, életet jelent. Az idegrendszer még akkor is tudomásul veszi ezt a hangot, amikor a megszokás folytán fülünk már fel sem fogja, hiszen elválaszthatatlan a forró tea, a vacsora elképzelésétől.
Amíg a vacsora elkészül akár álhatók is vagy fél órát. Most már nem kell mondanom, hogy mit főzzenek, mit hogyan készítsenek. Nincs az a katona, akit a szükség ki ne képezne elsőrendű szakáccsá, és csak az első napokban kellett kioktatnom embereimet arra, hogy miből álljon a sivatagi étlap. El vagyunk látva minden jóval, hús-, zöldség- és gyümölcskonzervvel, mégis legfontosabb a forró leves, vagy amint az utóbbi időben változatlanul készül, a mi híres „sivatagi egytálételünk". Ennek is megvan a maga története. Két hete - vagy tán már három - még együtt járt mindkét járőröm. Amikor szétváltunk más-más területre, testvériesen ketté osztottuk az élelmiszerkészletet. Ennél az osztozkodásnál a nekünk kijáró rizs-, dara-, makaróni- és száraztésztaadagot valamelyik emberem zsákba öntötte úgy, hogy legalulra a rizst, aztán lekötötte a zsákot, arra a darát és így tovább. Néhány napig észre sem vettem, hogy mindig csak száraztészta van a levesben, aztán szóltam, hogy jó lesz egyszer makarónit is főzni, és akkor megjelent a „makarónis-száraztészta". Most már napok óta a „rizses-darás-makarónis-száraztésztás" levesnél tartunk."