Bársony István: Vadásztörténetek - Vadásztáska -Szól a puska. Kolligátum - 3 mű egyben

A tüskebokroknak nincs már levelök, valamennyire ellátni köztük, ott szeli egymást keresztülkasul a vadcsapás, ez a féllábnyi széles ösvénye az erdő egy utat járó gyermekeinek. Madárnak már nincsen benne szállója, a mi fészek néhol kisötétlik a sűrűségből, régen üres az; korhasztja a belecsurgó esővíz, átjárja, megtépi a hűvősödő szél; a szárnyas gazdák kiköltöztek belőle valamennyien az erdőszélre, a hol közel érik a tarlót, a tengerit, a kendert; csak éjszakára surran még vissza a bátrabbja, a melyik nem találja nagyon is ridegnek ezt az elbúsult környéket. Mintha megint jobban lehetett volna a kutyákat hallani. A gyors Csahos hangja belenyilallt a messzeségbe s szinte megrezgette a bokrok leveleit; utána, de mintha jóval messzebbről hangzanék, a vén Sintér bufogása hallik el hozzám; talán nem bírja már a versenyt fiatal társával. A hajtás a hegyoldalban halad az égerfa irányában, legalább is ötszáz lépésnyire van tőlem a menekülő vad, semmi közöm ennél fogva hozzá. Bárcsak már annak a Bandi gyereknek kedvezne egy kicsit a szerencse!... Messzebbről, mindig távolabbról hangzik a káosz zenéje, míg azt sem tudom, melyik az igazi, melyik a visszhang, úgy elkeveredik egymással. A csend növekedésével egy kis ökörszem pattant ki elém csettegve, pörczögve, rám se ügyelt, hiába hessegettem. Ilyenkor van a vadász szesztája, a mikor ráér gyönyörködni a legszebb költeményben, mely a lomb és a gally végtelenségéből ezernyi versszakkal énekli meg a természet szépségét. A mint meglebben a falevél, a mint végig zizzen egymáson a fű; dalt hallok belőle, szelíden altatót; kacagó szellemek pici figurái lejtik előttem légi táncukat, illedelmes erdei manók hajlonganak a szél ingatta gallyon, megkergetik a fű közt maszatoló egeret, mely nagyot szökve két lábra áll földalatti palotája bejárása előtt s veszélyt cincogva kapja le hirtelen a fejét, hogy nyomban eltűnjék a lyukban.