Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél

"„Csak egy krajcárt, nagyságos úr!" Igen, ennyi járt nekijc a legjobb esetben, vagy csak egy durva szó, egy kis rúgás is esetleg. Csak a boldog nyertesek hajították oda nekik fölénnyel és megvetéssel a kikönyörgott krajcárt, de a cipőjüket nem engedték megtörölni, féltek ezektől a koszos csibészektől és gyanús színű rongyaiktól?
Heltai a legbékésebb türelemmel tartotta oda a lábát a legmocskosabb arcúnak, a legkisebbnek Hogy járt két kicsi keze, micsoda vad buzgalommal dörzsölte a cipőt! Ö, ez a kis Peti már régen ismerte ezt a mindig mosolygó, szelíd bácsit, ezt a kifogyhatatlan pénzű, dúsgazdag embert, aki vagyonokat rejteget a mellényzsebében. Még a sötét, piszkos fejét is megsimogatta, s azt mondta neki: „Szervusz, kicsi pajtás!" Aztán úgy, hogy senki se lássa, hogy az v őt irigykedve figyelő, hoppon maradt társai meg ne sejtsék valahogyan, egy ezüst koronát csúszta-,tott ügyes kis markába. Minden alkalommal.
Olcsón nyugtatom meg a lelkiismeretemet, gúnyolódott magával keserűn János, ezek azok a „jótékony cselekedetek", melyekkel a magunk nagylelkűségének áldozunk, hogy'semmi se zavarja meg békés álmunkat. De mennyi ilyen nyomorgó 'kis utcagyerek lakhatna jól naponta, járhatna cipőben és emberi ruhában, tanulhatna iskolában azon a bohémia jogán szétszórt tengersok pénzen, amit mi úgynevezett emberbarát írók a magunk elkényeztető hitványságaira, nőre, szeszre, szivarra, kártyára, kocsira naponta gondtalanul elköltünk. Hogy jogunk van hozzá, nekünk művészeknek, íróknak? Micsoda jogunk? Kitől kaptuk, miért? Ellenkezőleg! Mi vetkezünk igazán, mi vagyunk az igazi bűnösök. Mert mi jól tudjuk mindazt, azt a nyomort, szenvedést, igazságtalanságot, amit a jámbor nyárspolgár a rnaga taplófejével, a maga vaksi szemével nem tud és nem lát. Mi tudatosan vetkezünk, ez a különbség!"