Bözödi György: Nyugtalan pásztorok

"János is a földet öleli, lehajlik a fűbe. Térde a földet érinti, s virágot szakaszt a kalapja mellé, tarka reggeli bokrétát, hogy lássa a nap. Nagy ág nyúlik föléje, harmatosán ezüstös még minden levele. A hús, gazdag harmatot szürcsölné, ha volna ezer szája, de így csak lefekszik a fűbe, elnyújtja fiatal testét a kivágott nagy fák gyökerénél, s nyugszik a föld ölén. Forró testét mossa a hűs harmat, szétvetett lábai elvesznek a fűben, s ágyéka lecsendesedetten pihen meg.
A pásztor teste benne lüktet a földben, benne virít a fűben, virágban. Felolvadt a legfőbb erőben, s pogány énekre, vad ősi népénekre nyílik a szája.
A legény énekel, soha nem hallott dallamot dúdol. A szavak mind önként születnek a dalhoz. Harmatos fűből néz fel a csillogó égre, s felette is énekszó hangzik, énekes madarak szelik át fürge szárnyaikkal a levegőt. Nekik is nótájuk van ilyenkor. Énekük éppen úgy szívből jön, mint a pásztor szívéből a nóta a naphoz. Győznék csak hanggal s torokkal, nem fáradnának bele estig.
O, ez a reggel, a harmatos irtás közepén! Hogy fürdik ilyenkor a lélek! Mit nem mosna tisztára vajon egy ilyen ősi pogány napvirradat!
A nap fennebb jött, s az élet belekábult az idők folyásába ismét. A harmatok siettek, hogy mihamarább elérjék fent a napot, a füvek hosszas alvását bogárzsongás borzolta életre. Pillangók szőttek hálót a legény hanyottág fekvő teste felett, s a fák között a kék ködök elbújtak a lombok alá estig pihenni.
Távolról halk bégetés, egyhangú kolompolás zaja hallatszik ütemesen. Felséges szép dal. Messze vonult el a fehér nyáj, mintha a bibliai mezők füvére menne legelni, pogány földön."