Dr. Bertóti István: Őzhívás

"Ez a szép, a vonzó, az izgalmas; ez adja sava-borsát a nagyvadvadászat minden időben méltón nagyrabecsült klasszikus vadászati módjának, a cserkészésnek, de esetleg hússzor is kimegyünk ugyanarra az őzbakra, amíg végre agancsához nyúlhatunk, amíg kalapunk mellé tűzhetjük a sebvérbe mártott zöld gallyat; a nagyvadvadász diadalát hirdető töretét.
Gyors sikert tehát ez a vadászati mód sem mindig hoz - bár „igaz vadász" számára a sikertelen próbálkozások is mindig nagy élményt jelentenek. Ahol viszont az őzállományban sok a selejtezni való, ott bizony szeretnénk meggyorsítani a kilövés ütemét, amit lessel, barkácsolással sem igen tehetünk gyorsabbá.
Az elmondottak persze nem azt jelentik, hogy a már említett, jól ismert, sokszor kipróbált vadászati módok hozzáértő gyakorlásával ne lehetne bármelyik vadászterületen is az őzbakselejtezést megfelelőképpen elvégezni, de miért ne végezzük azt még több vadászöröm, számosabb maradandó élmény beiktatásával gyorsabb ütemben, az őzhívással.
Igaz, hogy az őzhívást - a többi vadászati módtól eltérően - nem gyakorolhatjuk májustól október közepéig, hanem csak az őzek nászának két-három nyári hetében, de ez idő alatt egész nap passziózhatunk vele, látástól vakulásig. Ha jól értjük a módját, úgy július második felétől augusztus derekáig talán több őzbakot láthatunk meg és bírálhatunk felül alaposan, teljes lővilágosság mellett, közelről, mint ugyanazon a területen, más módszerrel az egész vadászidényben. Végül pedig, de nem utolsósorban valami egészen különös, a szarvasbika „bebőgéséhez" hasonló vadászörömet érez a vadász, mikor hívására, rövidebb-hosszabb idő elteltével, földre szegezett orral, óvatosan, lopakodva vagy határozott léptekkel, sietve, sőt néha minden óvatosságot feladva, rohanva érkezik az erdő-mező délceg, kecses mozgású daliája, az élethű hangokkal becsalt őzbak."