Dr. Faragó Sándor: A vízivad és vadászata

Az emlős fajok közül a róka, a görény és a kóbor kutya a vízivad hagyományos ellensége. A vaddisznó széles körű elszaporodásával talán az egyik legnagyobb fészekpusztítóvá lépett elő. A számára teljes komfortot nyújtó fészkelőhelyek térségében a fészkek jelentős részét is elpusztíthatja. Mellettük a vándorpatkány, a vízipocok okozhat érzékeny veszteséget. Alkalmi károsítóként léphet fel a szarka, a dolmányos és vetési varjú, ugyanilyen okból tartjuk nemkívánatosnak a mosómedve (Procyon lotor) és a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides) hazai elterjedését. Az emberi hatások közül az élőhelyek felszámolásáról, a vizes területek visszaszorulásáról már beszéltünk. Az olyan – korábban nagy jelentőségű – tényező, mint a sugárfertőzés, Csernobil (1985) óta ismét napirendre került, de hatása szerencsére nem érte el az ötvenes évek légköri atomrobbantásainak következményeit. Sokkal érzékenyebbek azok a veszteségek, amelyeket a megkésett nádaratás okoz a viszonylag korán fészkelő vízivadfajokban. Szerencsére nagyobb nádasaink védett területekre esnek, így a kezelési utasításban előírható a nádaratások legkésőbbi időpontja. Védett területeken kívül azonban sok tőkés réce és olykor nyári lúd esik a munkának áldozatául. A nagyüzemi háziréce és újabban a félvad tőkésréce-nevelés hatásairól viszonylag kevés szó esik. Sterbetz (1970) megállapítása szerint pontosan a vízivadfajok azok, amelyek mind fészkelőként, mind átnyaralóként és vonulóként eltűntek, vagy erősen visszaestek e farmok környékén. A házirécefarmok megszűnése után a vonulási viszonyok ismét javultak, sőt a böjti réce és a szárcsa állománya gyarapodott is. A nagyüzemi mezőgazdálkodás, s gyanítom a jövendő kisparaszti gazdálkodás sem tekinthet el a növényvédő szerek alkalmazásától. Hazánkban az első növényvédő szer okozta aggasztó méretű elhullás 1970 késő őszén történt Kardoskút térségében. Itt három héten át naponta 10-15 vadlúdhullát szedett össze a természetvédelmi őr.