Fekete István: Bogáncs - 1970

"Elaludt a kiskutya, és talán álmodott is, mert nyöszörgött néha, aztán sirán-kozva, halkan vakkantott párat, később morgott, és izmai megfeszültek, mintha támadni vagy védekezni akarna. Utána Kinyitotta a szemét, megborzongott, mintha azt mondta volna: - Huh, de pocsék álom volt!
Közben az idő ballagott, de nem változott. Alkonyodott már, amikor egy kicsit elállt az eső, és Bogáncs azonnal nyújtózkodni kezdett, aztán kibújt vackából, mert körül akart nézni ismeretlen környezetében. Víz, víz mindenütt. Még a fűszálakon is esőcseppsorozatok kövéredtek, nem is beszélve a fákról, amelyek egy-egy szélrohamra egész kis esőt zúdítottak az avarra és - természetesen - Bogáncsra is, aki sürgősen beszüntette keserves tereptanulmányait. Egy kis tűnődés után felszedett egy csigát, amely nemcsak pompás házzal, de -úgy látszik-vízhatlan bőrrel is rendelkezett. Ize azonban - Bogáncs megítélése szerint -egészen utolsó volt, és a kiskutya nem is azért nyalogatta száját, hátha a vízhatlan állat jó lett volna, hanem azért, hogy ízét elfelejtse."