Fekete István: Kele, Vuk

"Odakünt pedig szinte megcsikordult a hideg. Ilyen hideg talán még soha nem volt; mintha odaragadt volna a faluhoz, aztán „se tűled, se hozzád". Szél nem mozdult, felhők nem jöttek. Hidegen ragyogott nappal a nap, és fagyosan ásított a hold éjszaka. A madarak csak gubbasztottak, és inkább nem ettek, mint hogy repüljenek, és azt a kis meleget is elveszítsék, amely sovány testükben még megmaradt. A nyulak rágtak egy kicsit az akácfák kérgén, aztán visszabújtak a hó alá, meleg vackukba. A foglyok lyukat kapartak a hóba, és összebújtak, mint a kotlós alatt a csirkék; a szarvasok a legsűrűbb fenyvesbe vették be magukat, elkaparták a havat, és csak feküdtek. Szőrüket bevonta a dér, szemükben félelem volt és éhség. Az őzek alig vánszorogtak, és amerre mentek, véres volt a hó, mert hasig süppedtek bele, és a jeges hó felmarta vékony lábukat. A rókák reménykedve szaladtak ezen a vérnyomon, de reménységük eloszlott, amikor látták, hogy az őzek még nem fagytak meg, sőt a fagyai vékony ágait harapdálják. Egyedül Kiő, az ölyv keringett a havas mezők felett, néhol megállt, szitáit és lecsapott. Aztán újra felemelkedett, karmában tartva Cint, aki megélt a hó alatt is - ő tudja, miből - és néha felmerészkedett a hó tetejére. De jól élt ebben a kegyetlen ínséges időben Nerr, a karvaly. Nerr nem fázott, mert mindig jól volt lakva. Csak odacsapott a gyepük és kerítések mellé, hol fagyosan dideregtek a cinkék, sármányok, verebek, és az ijedten felrebbenők közül egyet-egyet kiemelt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, mint ahogy az is volt. Felszállt áldozatával valami vastag ágra, tépni kezdte, és a színes tollak, mint holt virágszirmok, hulltak a hóra. A meleg test pedig Nerr begyébe vándorolt.
A varjak most mind a faluban voltak, mert ott mégiscsak akadt valami, bár ez a valami mind kevesebb lett. A disznóölések ingerlő lehetőségei körül szerényen és vágyakozva gubbasztottak, és izgalmuk csak nőtt, ha megjelent Tecs, a szarka, és vakmerőén ellopott egy-egy húsdarabot.

Hu a gerenda mögül leskelődött, amikor Berti kihozta Kele ennivalóját, és nagyokat nyelt, mert éhes volt szörnyen. Hu már napok óta bújik a gerenda fölött, és még nem vette észre senki. Éjjel kisurrant a kis nyíláson, megpróbált egerészni, de az eredmény szánalmas volt nagyon. Mindössze egy egér és egy denevér három nap alatt. Csisz népe, a denevérek is ott aludtak téli álmukat a toronyban, de olyan hozzáférhetetlen helyen, hogy Hu csak ezt az egyet tudta nagyon nehezen kiemelni. És most lent a gólya eszik... eszik. Berti már kiment, és Hu éhes izgalmában annyira kihajolt, hogy a gólya ezt a kis mozdulatot is észrevette. Megállt az evésben, és felnézett.
Erre odanéztek valamennyien, mire Hu szégyenkezve előjött.
- Gondoltam, úgyis megengeditek - bókolt szerényen -,Kelét gyógyítottam is ...
- Na hiszen... - billentette meg fülét Miska - jól meggyógyítottad ..." - ... és én mindenkinek csak jó tanácsot adok.
- Hogyne, azt mondtad, hogy visszajössz, és megmondod, mikor száll el belőlünk a pára.
- Sokat mondunk, ha mérgesek vagyunk, és Kele engem akkor nagyon megsértett: azt mondta, hogy dögöt eszem."