Fekete István: Tüskevár

"Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. Éjfél után egy kis szél mozdult, ami lerázta az esőcseppeket és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok; henteregni kezdett a köd, gomolyogni lomhán és tanácstalanul, csak a tűzrakás felett kavarodott meg, mert a hamu alatt élő parázs volt még, ami ellökte magától a nyirkos párákat. Nagyon sötét nem volt, mert valahol ott úszott a hold, és fénye szétterült, mire átverte magát a ködön. A folyó csobbant néha, ami lehetett játékos hal is, lehetett pézsmapatkány is, de lehetett vidra is. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat, amelyek önmagukban hulltak vissza és begyógyultak, mint a folyó háta. Amikor Matula felkelt, még majdnem éjszaka volt. Csendesen felöltözködött, hátára vette a hátizsákot, kiment a kunyhó elé és beleszaglálódott a levegőbe. Ókula nem kell még ugyan – gondolta -, de valamikor azért ilyenkor többet láttam. Állt egy kicsit, szoktatta a szemét, a sötétséghez, aztán lekotorta a hamut a parázsról és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. Ha felébred, majd örül neki – gondolta és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta; aztán ráállt a gyalogúra és elnyelte a köd. A kutya csak a fülével nézett utána. A szél elállt. Lerázta már füvekről, fákról az esőcseppeket, a ködöt hengergetni talán megunta – se színe, se hangja, hát mit kezdjen vele – és elfeküdt valahol a berek mélyén, ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak, mint az ázott csirketoll. Csak a tűz kezdett magára találni. A parázs belemart a fába, s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett, mint légy a pók hálójában, aztán elhallgatott, mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas, de megnyugtató valóságában. A túz aztán kinyitotta szemét, mintha azt mondta volta: lássuk, mivé leszünk – és lángra lobban. –Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk; csak még az szeretném tudni; én most a tűzhöz, vagy a fához tartozom tulajdonképpen?"